A szellemileg koncentráltabb olvasók számára újranyitom ezt a blogot, korántsem ígérve, hogy irodalmi értékű mélyrehatást fogok benne eszközölni, mert leginkább  magamról fogok írni, mely téma tapasztalataim szerint számomra igen érdekes és kiemelt fontossággal bíró, s mint ilyenhez kapcsolódót, örömmel veszem részükről a komment szekcióban indított társalgási kísérleteket.

Reggeli tizenegykor azzal lepett meg a nej, hogy mikor összegyógyult szemzettel kitámolyogtam a konyhába, felragyogott és boldog névnapot kívánt, valamint sietősen érdeklődött afelől, hogy milyen reggelit szeretnék enni, mire lerogytam a vele szembeni székre és a paprikáskrumplit jelöltem meg ünnepi étek gyanánt, majd elfogyasztottam három kávét két cigarettával és kimenekültem az addigra izzó sürgéssel bizsergő konyhából, korántsem azért, hogy megússzam a krumplipucolást, viszont így nem kellett félkómában krumplit pucolnom, aminek szerintem a krumpli is nagyon örülhetett. Picit pihengettem a számítógép előtt, és Ravel pavanéját hallgatva lassú özönléssel elküldtem a kurva anyjába mind a négyszáz fészbúkbeli olvasómat, aztán kéjpaprikáskrumpli-zabálást rendeztem és bensőséges, este hétig terjedő délutáni alvással ünnepeltem magamat, mit követően újra konyhairánt rogyadoztam, hol is minden gyermekem és az apróbbik neje vártak mosollyal, kávéval és kocsmairányú invitációkkal, mitől is érzelmi felindulás okán közel térdig kezdtem gázolni a humanizmus mocsarában, mely attitűdöm a külvilág számára leginkább a pincérpopulációval kapcsolatos viselkedésemben mutatkozott meg, én persze  éreztem, hogy a dolog nem ennyire helyiérdekű, hogy lelkem rezdülései a világ egész egyetemét formálták gömbölydedebbé, kivéve persze a Nemzeti Közszolgálatit, amin még én se lehetek képes segíteni.

Tehát nem a sör, nem az az oka mindennek. Általában nem szoktak engem szeretni a pincérek, de ahogy ma spontán összegyűlt nálunk a család és ettől elúrhodott rajtam az emberszeretet ördöge, amikor leültünk a kocsma asztalához, nem kezdtem el nevelni a pincért, hanem viselkedésemben a jelesebb amerikai életmódtanácsadók ösztönző és önbizalomerősítő metódusai szerint igyekeztem éreztetni vele, hogy velem egy fajba tartozó, azonos értékű egyednek tartom, így aztán amikor elkövettem azt a hibát, hogy beüzentem a séfnek, hogy a hagymás törtkrumpliba 20%-kal kevesebb kacsazsír is bőven elegendő, s a gyermekeim felhívták a figyelmemet, hogy ez negatív kritikának minősül, tehát eltértem az eredeti céliránytól, visszarendeltem színem elé az elinalni vágyó humán erőforrást, és elmagyaráztam neki, hogy az étel összes többi alkotóeleme remek volt, kifogástalan, finom, kiváló, jó, ízletes, elsőrendű, úgyhogy szaladjon vissza a konyhába, és az előző megjegyzésem hatására önakasztásra vetemedő szakácsot emelje le a húskampóról, s énekeljen neki jászsági népdalokat, láthatóan és érthetően feloldódtak benne a pszichés görcsök.

Egy napra ennyi jótétemény nyújtását elegendőnek is éreztem, a nejem jelezte is, hogy az univerzum pozitívságfaktora érezhető mértékben növekedett, a globális felmelegedés mintha falnak rohant volna, torpant meg, s láttam ennek tudományos bizonyítékát is abban, hogy a nagyobbik fiamról lekívánta a kabátot, mely felvételét pár órával előbb még összcsaládilag tartottuk túlzásnak, de sajnos az univerz repedéseinek összezárulása még a kabát ellenére se ért annyit, hogy az Oktogon sarkán basszusgitározó fiatalember által szolgáltatott kis éji zene hangjaira táncra keljen velem, mert az univerzummal szemben az ő ízületeinek állapotára a harmincöt év alatt összehalmozódott hűséges szerelmem sincs gyógyhatással, ennyit arról, hogy mennyit ér a szerelem, mikor bezzeg egy unikum és három korsó sör gyakorlatilag elegendő arra, hogy meggátoljam az Armageddont, ami eddig köztudomásúlag csak a Brúszvillisznek sikerült előttem.

Ajánlott irodalom: Vavyan Fable: Mesemaraton

Aláfestő zene: Ravel: Pavane pour une infante defunte