Sátáni összeesküvés áldozata lettem. Az úgy kezdődött, hogy leugrott a szinte új cipőm sarkának a fele. Konkrétan a jobb lábasé. Ez úgy derült ki, hogy beléptem az irodámba, és a kövezeten megtett második lépésem egy kézen átfordulással kombinált hasmánt szaltóban végződött, ami nem megszokott mozgáselem nálam. Így tudtam meg, hogy a cipősarok belsejében fémszegek vannak.

A tapasztalat birtokában, mely szerint elvásott korpuszom immáron nem alkalmas svédtorna gyakorlatok folytatólagos kivitelezésére, nekiálltam megtanulni járni az új fennforgások figyelembevételével. Kísérleteim első percében arra a következtetésre jutottam, hogy a jobb cipőm mintegy 2,5 milliméteres sarokmagasság csökkenése semmiféle bicegésérzetet nem okoz, tehát gerincbántalmaim nem lesznek miatta. Utána rájöttem arra, hogy ha figyelmesen, nem csusszantva, hanem délcegen határozott puhasággal, szinte csak jelzésértékűen helyezem a sarkam a földre, nem csúszik egyáltalán.
A problémát ezennel megszűntnek tekintettem, s mentem volna dolgom iránt tovább.

Ha.
Ha az életem derűsebbik fele, rezgő nyárfalevelek között átszűrődő tavaszi napsugaram rám nem vetette volna pillantását, s eper ajakiról el nem hangzott volna a szózat: veszünk neked egy új cipőt! A rám oly jellemző férfias határozottsággal (dohányfüstön átszűrt, búgó bariton hangon) emlékeztettem, hogy nem kell cipőt vennem, mert mint a jeles tényálladék mutatja, VAN cipőm. Itten a lábamon. Szinte teljesen új, remek. Hogy négy éves - hallék a nevetséges ellenérv, amit azonnal kontráztam azzal, hogy a gyerekeket se basztuk ki, csak mert négy évesek lettek, mitöbb most húsz felett is tartjuk őket, igaz már csak azért, mert nem férnek bele a kukába.

Tehát elmentünk a cipőboltba. Akartam az Erzsébet Áruházba menni, mert azt tudtam hogy ott van cipőbolt. Nem kaptam rá engedélyt, mondván hogy az kínai. Kiderült, hogy én a dejhmann nevűbe akarok menni. Félve jeleztem, hogy ott is kínai cipőt fogunk venni, csak azon olasz vagy német címke lesz, viszont minimum háromszor annyiért, mintha eleve a kínainál vennénk. Tehát a dejhmannba mentünk.

Rémülten néztem körül. Tornacipők. Kurva tornacipők mindenhol. Megálltam az ajtóban, és elhatároztam, hogy nem megyek beljebb. Nem veszek tornacipőt. Nincs az az isten! Nejem vonszolt befelé persze és nyugtatott, hogy van itt nem tornacipő is. Segélykérően néztem a biztonsági bácsira, hogy hiszen hát látja hogy erőszak esete forog fenn, miért nem kapja elő a fegyverét és védelmez meg engemet már? Visszanézett rám, s szeméből sütött az üzenet, hogy maga is nős ember. Feladtam. Mentem.

Négyféle fekete cipő volt. Az egyik fajtából volt 44-es. Habozva tartottam a kezemben a gyászszínű bőrárut. És felrémlett bennem több cipőbolt végigjárásának a réme. Nagyon helyre kis cipő ez, gondoltam. Formás. Paszent. Divatos. Odavittem a pulthoz, és mondtam a leánykának, hogy megvenném mindkettőt. 9990 forintra taksálta. Javasoltam, hogy jelezze a vezetőség felé, hogy ha 9999 forintot írnak ki, akkor további 10 forintot kereshettek volna, és a részvényesek szétrúgják a zrityójukat, ha ennyire lazáskodnak egy világgazdasági válság kellős közepén.

Mutatom az asszonynak a szerzeményt. Mondja, divatos. Mondom bizony, négy éve is láttam ilyet, de a másikat vettem meg mégis. Naugye - feleli - a divat örök. Itthon kitettem a kapu elé a használt lábbelimet. Illően elbúcsúztam tőle, mégiscsak ezervalahány napig szolgált. Aztán az előszobában gusztálgattam az új szerzeményt.
Arra jött a párom, s gondoltam, megörvendeztetem, hát ráragyogtam, felmutattam a friss skárpit, s jelentettem neki, hogy van ám cipőm!!!
Megsimogatta az orcámat és elrebegte, hogy a gardróbban van még öt pár másik is, majd ellejtett a vadasmarha zsemlegombóccal irányába. Szerintem meg se hallotta, amikor utánaszóltam, hogy ha van másik, pláne öt, akkor miért kellett nekem vennem még egyet?