1969-ben történt, hogy ismét új iskolába kerülvén, végre – hacsak félhivatalosan is, de – úttörővé váltam, ekkorra az iskolaváltást már nem vettem lelkemre, először ötödikben tanácsoltak el iskolából, akkor szüleim szégyenükben Almamellékre adtak ki rokonokhoz, aztán onnan a második félévben annak ellenére visszapateroltak Pestre, hogy az a srác tulajdonképpen nem vakult meg, majd következett egy dicsőséges év a Május 1. út 23. alatti általánosban, ahova egyszer csak behívatták apámat, aki egy óra múlva egyik kezében az iskolai dossziémmal, másikban az én kezemmel sétált ki (nem, a kezem nem külön volt, hanem hozzám nőve), én eladdig még olyan ízes, páncélostiszti rétegnyelvbe vegyített, Miskolc-környéki tájszavakból szőtt tirádákat nem hallottam mint akkor.

Mindenesetre a hetediket már a szomszédos, Május 1. út 9-15. elnevezésű általánosban kezdtem, előismerkedési célból augusztusban egy nyári táborral Árgyélán tanár úr értő felügyelete alatt, aki egy elhibázott fenyítési akciója következtében megkapta tőlem a Surgyélán becenevet, mellyel azonban nem arattam a méltán várt népszerűséget, mert legnagyobb meglepetésemre a táborozó ifjúság körében én voltam az egyetlen, aki olvasta az Ábelt. Aztán jött a 7. évfolyam első hete, amikor is beosztottak a nem tudom már milyen nevű úttörő őrsbe tagnak.

Ennek igen örültem, mert amikor kiosztották negyedikben a piros szegélyes kék nyakkendőket az úttörőcsapat tagvárományosainak, én nem kaptam, mert akkor már két igazgatói intő/félév sebességgel haladtam az elkerülhetetlen almamelléki epizód felé, ahol viszont lekéstem az adott évi úttörőavatásról, és Pestre visszatértemet követően szerencsémre senkiben fel se merült, hogy ne lennék szabályosan úttörővé avatott gyerek, erősen kussoltam is az előéletemről, mert igenis szerettem odatartozni a többiek közé, itt végre sikerült is, úgyhogy az anyukám vett nekem piros nyakkendőt.

Egy délelőtt szólt nekem az őrsvezető, hogy tanítás után menjek haza, öltözzem át úttörőbe és úgy jöjjek vissza őrsgyűlésre. Szót fogadtam, de amikor beléptem a terembe, azzal a szigorúsággal, amely csak az eminens, komoly gyerekek sajátja, szavazást tartottak arról, hogy ne legyen az őrs tagja az, aki már az első őrsgyűlésről is elkésik; én nem kaptam szót, nem mondhattam el, hogy én nem Zuglóban, hanem a Gellérthegyen lakom, tehát nem ugyanaz nekem a "menj haza előbb átöltözni" időtartama, mint nekik. Mitagadás, behúzódtam a vécébe és  hosszasan zokogtam, hogy megint nem jött össze ez a valakik közé tartozás dolog, akkor még szentül hittem, hogy a világ esküdött össze ellenem, arra, hogy én vagyok inkompatibilis a világgal csak később eszméltem rá, gyanítom nem csak azért, mert akkor még ilyen bonyolult idegen szavakat nem használtam.

Mindenesetre a 8. osztályt már nem ebben az A. osztályban, hanem a B-ben kezdtem, és innen kerültem gimnáziumba, ahol nem ismerték gyászos úttörő múltamat, úgyhogy folyamodhattam a KISZ tagságért, melyet – mivel elsősként még nem voltam eléggé ismert – el is nyertem, s tartottam egészen a harmadik végéig,  negyedikben már nem kellett fizessem a tagdíjat, tekintve hogy a mozgalmi életem arra korlátozódott, hogy időnként a KISZ Bizottság véleményét is kikérték, hogy eltávolítsanak-e engem a gimnáziumból/ország valamennyi gimnáziumából/középfokú oktatási intézményéből, de Mezősi tanár úrnak és Virág igazgató úrnak volt annyi befolyása a történésekre, hogy megkaptam a tantestületé mellett a KISZ Bizottság szavazatát is, bár figyelmeztetésként a KISZ-ből való kizárásom terhe mellett.

A főiskola egy csoda volt, itt a harmadik héten már  klubvezető-helyettes voltam, s mint ilyen, a főiskolai bizottság kooptált tagja, egyszerűen senkiben nem merült fel, hogy ne lennék tagja a szervezetnek, így voltam én a történelem azon keveseinek egyike, aki egy olyan szervezet vezetőségi tagja volt, akit a szervezet réges-rég kizárt tagjai sorából.