A férfiember genetikája úgy van összerakva, hogy féljek a bogaraktól. A bogarak például mindenféle sötét helyeken laknak, motoszkálnak, zsezsegnek, aztán éjjel kijönnek onnan, bemásznak a férfi fülén keresztül az agyába és ott bandáznak, meg van olyan, amelyik az orrba mászik bele és a szem mögött lepetéz, aztán hazamegy káposztát főzni, de a többsége simán csak ellepi az embert éccaka, aki ha véletlenül megfogja, akkor ide-oda rohangál a markában, ami majdnem annyira undorító, mint amikor sikerül papuccsal szétlapítani, és akkor rendes vér helyett valami fehér vagy sárga trutymót fröcsköl az undormány teste, plusz csápjaik vannak meg szőrös lábaik és apokaliptikus terveik az emberiség, ezen belül kiemelten a férfiak, s célzottan az én megsemmisítésemre.

Az erdőben, ahol lakni volt szerencsém, kifejezett vadászati tilalmat léptettem életbe a pókok ellen, mert őket afféle természetes védvonalnak tekintettem a bogarak ellen, remélem hogy a rendszeres vegyszerfújás őket nem károsította, mert a flakonra az volt írva, hogy mászó rovarok ellen, és a pók nem rovar, legalább két naponta alaposan körbefújtam az élőhelyem, a kiszakadt bőrén keresztül bele a kanapéba is hosszasan, mert biztosra vettem, hogy ott főhadiszállnak, hatalmas tér, jó sötét, és uzsonnára, vacsorára direkt odafekszem a kijáratra, amitől persze felbőszülnek és átrágják magukat rajtam, hát egy frászt nekik, és azért dobom ki az efféle típusú bútorokat egyben, amikor végelgyengülnek, ahelyett hogy a használható elemeket előbb kinyerném belőlük, mert nem akarok szembesülni a tíz év alatt odagyilkolt bogárezrek látványával. 

Tegnap éjjel mentem ki a konyhába cigizni, amikor megláttam a padlón a szörnyet. Olyan két és fél centis volt, barna és kétségtelenül bogár. Odalopakodtam eltaposni, de iszony sebességgel odébb rohant, gondolom, közben rádiózta a haveroknak, hogy jöjjenek sietve, itt a zsákmány, elkapta, de aztán negyedikre sikerült kipurcantanom, az alattunk lakó tuti fel kellett rá ébredjen, hogy a Mojszejev együttes járja felette a gopakot, de utólag már mit volt mit szánni ezen, kimentem a konyhába, a kávémat háromdecis bögrébe eresztettem, mert a rendes csészéből szertelötyögtettem volna amilyen egy szívritmus triplulásba törtem ki. Aztán álltam a folyosón, néztem befelé a szobába, és lestem, mi lesz, jönnek-e a többi bogarak, elvégre ezekben nincs semmi emberi, tehát vidáman képesek felzabálni egymást, ha engem nem találnak meg, de nem jöttek. Becsuktam a szemem, húszig számoltam és hirtelen kinyitottam, gondoltam annyira gyorsak nem lehetnek a támadó egységek, hogy míg a szemhéjam felszalad, eliszkoljanak a szekrények mögé, de tévedtem. Aztán gondosan kikerülve a döglött ragadozót bementem a hálóba, megnéztem az ágy minden fiókjában és a matrac alatt, hogy ott tenyésznek-e, de a kis rafináltak úgy működnek, hogy ilyenkor nem láthatóak, aztán kiráztam, majd az előre jól átvizsgált padlóra letettem a párnám, paplanom, és kéjesen végigtalpaltam rajtuk, na, ezt éljék túl mocskok, mondjuk a szívem mélyén éreztem, hogy naná hogy túlélik, majd bevetettem  ágyat, kiültem a konyhába, felgyújtottam minden villanyt és reggelig láncdohányozva fürkésztem a padlót, plafont, falakat, és terveztem az elköltözést.

Reggel Takanénit a házi entomológusomat beküldtem a nappaliba tetemet agnoszkálni, mert bár nem nagyon, de azért hajazott a csótányra; Takanéni tücsökként identifikálta, amitől részint megnyugodtam, részint viszont roppant ideges lettem, hogy ezek milyen rafinált dögök, alig nyolcvan év alatt, amióta Grigorjev megrajzolta a tücsköt az Aranykulcsocskához, teljesen megváltoztatták formájukat. Mondjuk nem sajnáltam, hogy laposbogarat csináltam belőle, mert már Burattinóval is nagyon kis aljadék egy dög volt.