Az üzlettársam megetette a parkolóórát 12:06-ig. 12:11-kor cédulázva találtuk a járgányt. Dühöngött és betette a mikuláscsomagot a többi közé. Mondom neki, hogy szemlélje a kérdést onnan, hogy őt megvárja a repülő, ha netán késne, míg a parkolóőrnek a villamos után is futnia kell, mert az ő társadalmi pozíciójában minden villamos annyira utolsó, hogy utána több már soha nem jön.

Ezután 12:37-kor megérkeztem a magam kocsijához, amelynek parkolása 12:18-ig volt érvényes, és nem lelék csomagot. Ezt betudtam a természettől jussolt kompenzációnak, hogy engem sem vár meg a repülő. Nekem két órával előbb kint kell rohadnom a terminálon. Nem is utazom sehova, ha lehet.

Lassan már kocsival se. Ha a világ akar valamit, jöjjön házhoz. És teszi. Már ha fontos neki. Igaz, elég kevés olyan alkalom adódik, amikor a hegy hajlandó elindulni Mohamedhez, de ezek akkor nem is lehetnek olyan fontosak. Átértékelődnek a korral a fontosságok. Nézem a kisklambókat, ahogy eltörik a mécses, mert nem kaphatnak kézbe egy szelet nápolyit, de azonnal. Vagy nem mehetnek balra, mert a mamának jobbra van dolga. Igazi, hamisítatlan világvége érzés hatalmasodik el rajtuk. És a maguk szempontjából igazuk is van. Nekik csak a most létezik, a pillanat a fontos, melyet máskor, máshol nem is lehet kiélvezni. Minden szempontból igazuk van. A most pillanatának örömeit nem lehet máskor és máshol kiélvezni, mert azok már egy másik pillanat eseményei. Amikhez amúgy szintén jogosan jár egy-egy kiélvezni való akármicsoda. (Albert Flóri mondta egyszer, mikor egy meccset elvesztettek, és Rákosi megvonta a vállát, hogy sebaj, ezt a pénzt majd behozzák a következőn, hogy egy nagy büdös lófaszt, EZT a pénzt már soha nem fogják behozni, mert az már egy másik lesz.)

Az öregedéssel egyre több türelemmel viseltetünk a pillanataink elvesztésével szemben. Otthagyjuk a tortát, mert indulni kell a randira, ami fontosabb örömminőség. Nem megyünk Zamárdiba két hétre, mert augusztusban vár Krk, ahol jobban fogjuk magunkat érezni. Nem vállaljuk el a 300.000 forintos állást, mert kecsegtet egy kétszer annyit fizető. Nem ülünk estig munka után a haverokkal az irodában ökörködve, mert tudjuk, hogy este lesz otthon a behűtött sör, és a brúszvillisz meg fogja menteni a kedvünkért a világot. Nem szállunk be a kuglicsapatba, mert a nyugdíj mellett vállalunk egy kis munkát inkább.

A rendes droid az egész életét ebben a csapdában tölti. Minden azonnali örömet eldob egy jövendőbeni nagyobbért. Aztán persze elégedetlen az életével. Ez nem azt jelenti ugyanis, hogy tervei lennének, melyek megvalósításáért kuporgat, kempel és vicsorog. Nem. A tervei kimerülnek az élettől neki kijáró örömök kivárásában. Ha nem jönnek - mint ahogy természetesen nem jönnek -, azt nem bedbítként éli meg, hanem a sors személyesen számára faragott szopócsöveként. Azt hiszi a barom, hogy a ő érdekli sorsot. Hogy van ő olyan személyiség, akiről külön dossziét vezet a Gondviselés.

Róla, aki annyi mindenről lemondott! Az új kocsiról, mert a nagyobb lakás részleteit csak így tudta megfizetni, és most láss gyászt világ: viszi a bank a lakást, és a kocsi felett merengve áll a szerelő, és nem találja a szavakat a kellően tapintatos fogalmazáshoz. Nem ment el a tombolán nyert utazásra a Jégszállóba, mert egy plazmatévéért el tudta cserélni a kupont.
De a legrosszabb, hogy nem rohant mezítláb, levetett inggel a Körúton a nyári viharban, hanem beállt egy kapu alá, és nem úszott ki a stégre ahhoz a két monokinis csajhoz, hanem vett még egy forró lángost a kihűlt barátnőjének, és nem küldte el a főnökét a jó kurva anyjába, hanem gyomorfekélyt szerzett.

Öregen aztán minden pillanatot sajnál, és minden esetet megmagyaráz, hogy akkor és ott úgy kellett dönteni a jövő érdekében. Spórolt egész életében, tartalékra az öregkorára, és nem érti, hogy a százmilliárd billpengő az honnan a fészkes fenéből bukkant elő. Végül ott találta magát öregen, s mit lát? Hát hogy a jövőben ő egy öreg. Semmi más.

Naszóval, én visszagyerekedtem. Amit ebben a pillanatban örömül kaphatok, azt el nem eresztem. Igenis, megeszem azt a nyolc belga csokit, amit a nej a gyerekeknek tett félre, lefekszem délután kettőkor aludni ha álmos vagyok, beszalonnázom hajnali egykor ha éhes vagyok, megveszem a nyolcvanrészes tévésorozatot, mert eszemben sincs kivárni, amíg 80 hét alatt levetítik, nem megyek olyan étterembe, ahol nincs pörkölt galuskával, mert én azt szeretem, és leszarom hogy világhíres a szomszéd kocsma séfje. Itthon gatyában flangálok, nyáron mezítláb járok, és megfordulok minden jóseggű nő után. Ollé megyek törnön az AQ-val K magas flopon, szóval semmi jövendő örömért nem hagyok ki egyetlent se, amit a pillanat nyújt.

A múltkoriban egy barátom nagylelkűen felajánlotta, hogy elintéz nekem akármit. Kértem, intézzen el nekem egy éjszakai portási állást. Olyat, ahol egy kis házikóban kell üljek egy asztalnál. Legyen bent egy radiátor, amire az otthonról hozott pörköltet tehetem, hogy melegen tartsa, és minimum 60-as izzó legyen a lámpában, hogy azért lássam a betűket a könyvemben.
Ha jön reggel hétre az igazgató úr, akkor kinyitom majd a kaput, leveszem a sapkám, előre köszönök neki, és jókedvűvé fog tenni, ha odavetőleg érdeklődik az egészségem iránt. Aztán hazamegyek, délig alszom. Délután elviszem az asszonyt egy moziba vagy egy kisvendéglőbe, esetleg vakarom a hasamat a tévé előtt.

Ez a munka tele van örömmel. Más nincs is benne. Minimális hatáskör, a hozzá tartozó minimális felelősséggel. Az igények kielégítéséhez elegendő anyagi biztonsággal, már ha nem draftingolni akarok a Cordillerákban, de ha valamit, hát hatvan évesen azt baromira nem akarok. De azt mondta a barátom, hogy nem tud segíteni, törődjek bele hogy mindenkinek vannak elérhetetlen álmai, ő speciel a Balatonboglár FC-nél a kölyök II. edzője szeretne lenni, ehelyett még mindig médiacsászár, és láthatólag esélye sincs váltani.