Naiv, álmodozó ifjúként ért az apaság öröme, így hát mikor az én nagyobbik gyermekem iskolába került, írtam róla jellemzést, ki tudja már, hol olvastam, hogy a tanítók alapos, figyelmes és gondos oktatók-nevelők, kiket érdekel a zsendülő gyermek. Mivel nem akartam volna hamis fényben feltüntetni a fiamat, többféleképpen megegzamináltam, s e vizsgálataim eredményeképpen leírtam, hogy a korabeliek átlagához képest mintegy 200%-os a szókincse, felfogóképessége jellemzésére a 156-os IQ számot adtam meg. A tanítóember megköszönte a papírost, majd tökéletesen semmibe vette, ezt abból szűrtem le, hogy a kölköm érdeklődése a világ dolgai után észvesztő tempóban csökkent, pedig addig élvezet volt nézni, hogy a tér nyüszítve görbül a feje körül, ahogy magába vonzza az információkat. 

Ilyesmit már három és fél éves korában is megfigyeltünk, hogy az addig késsel-villával evő, kifogástalan asztali kultúrával rendelkező apróság a második óvodahéttől kezdve marokra fogott kanállal tömi magába és plotyogtatja minden egyéb irányba az ételt. Ekkor volt mit tennünk, bementünk az óvodába és szemléltető előadást tartottunk evőeszköz használat témakörben, melynek végeztével a vezető óvónő halk sóhajjal elküldött minket a picsába, hogy ez Pesterzsébet, nem pedig az Angolkisasszonyok svájci elitképzője. A gyermek viszont ezt nehezen vette tudomásul, úgyhogy sorozatban tagadta meg a jellegzetes óvodai ételféleségek fogyasztását, mire a személyzet büntetni kezdte. Na, ezt már az én, csipkefinom lelkem se viselte, hát bementünk a nejjel újra, és elmagyaráztuk a főnémbernek, hogy ha a gyerek nem akar valamit megenni, akkor hagyják békén, ő dolga, s mi az ilyen pásztor-szülő találkozókat  már akkor is úgy csináltuk, hogy a gyerek jelen legyen, mert végtére is – róla beszéltünk. 

Két nappal később telefonozott a szakaszvezető óvónő, hogy menjünk be, mert a gyerek minősíthetetlenül viselkedett. Bementünk, mert izgatott minket, mi olyat tud egy négyéves, ami ellen a fölnőtt szakembernek nincsen eszköze. Nos, valami finomfőzelék-féleséget akartak fizikai erőszakkal beletömni a srácba, aki persze hagyta, mert mégiscsak húsz kiló volt az egész, a két óvókápó viszont 140 kiló együtt. Aztán, hogy letuszkolták a torkán, a kisfiam egy negyed órás töprengést követően az ő angyali ártatlanságában odasétált az ebédező asszonyokhoz,  gondosan kiválasztotta azt a kettőt, aki bántalmazta, és fele-fele arányban ráhányta gyomortartalmát a ruhájukra. Na, ezért hívattak. A nej a sztori hallatán kiszaladt az épületből, mert ő egy tekintélytisztelő polgár, nem akarta szemtől-szembe visítva kiröhögni a dúlt egyedeket, én meg zordonan magam mellé parancsoltam a megszeppent gyereket, és rákérdeztem, hogy belehányt-e a köpenyek zsebébe is, mire oda nyilatkozott, hogy nem tudja. Erre melléje guggoltam, és atyai szigorral köteleztem, hogy ha legközelebb újra megtömik, mindenképpen hányja tele a zsebeket is, majd miközben a döbbent humán erőforrások levegővételi kísérleteket tettek, felöltöztettem és hazavittem a kölket. 

Az óvodai ellenséggel szemben tehát eredményesen jártunk el, de az általános iskolai tanító érdektelenségével sajnos nem tudtunk mit kezdeni, ráadásul még házi feladatokat is adott a kölkeknek, úgyhogy kevés esélyünk maradt szegényke elméjét a maga agya által természetesen igényelt tempóban pallérozni. Ötödikig tűrtük a dolgot, akkor aztán fellázadtunk, kivettük mindkét srácot a suliból, írtam tantervet és tanmenetet, vásároltunk tanárokat és így nem csak jeles eredménnyel végezték a srácok a nyolcat, de még élvezték is. Mi is.