Nos, leadtam a kocsim a szerelőnek, aztán megkérdeztem, milyen busz visz innen vissza a civilizációba, mire nagyon kedvesen felajánlotta a fickó, hogy elsoféroz a Mexikói útig, majd mint ha mi sem lenne természetesebb, vette a kocsim kulcsát, beült a volánhoz.

Ha már így alakult, s az anyósülésre kerültem, elmélyedtem a magam említésre se érdemes gondolataiba, melyeket a szerelő úr is ab ovo érdektelennek minősíthetett, mert nekiállt beszélni, mégpedig általában a környékről, hogy merre vagyunk éppen, hova tartunk, ott miféle rafinált eljárások alkalmazásával juthatok be az Oktogonig, én meg békésen kérődztem tovább, nem szóltam róla, hogy tíz és huszonkét éves korom között gyakorlatilag ezen a környéken éltem, minden harmadik utcában van minimum egy ház, melyhez izgalmas emlékeim fűződnek; az utóbbi időben, hogy a városban laktom miatt úgynevezett emberekkel kerülök kapcsolatba, kezdem megszokni, hogy önmagáról gondoskodni és ebben a modern, motorizált világban segítség nélkül elboldogulni képtelen vénségnek tekintenek pusztán abból következtetve, hogy megkérdem, hol találok a közelben mondjuk egy postahivatalt. Úgy visszagondolva ifjonckoromra, rémlik, hogy akkoriban magam se tartottam sokkal felnőttebbnek az öregeket  mint a kölkök most engemet, szóval működik az öregként visszakapod, amit gyerekként elkövettél elve.

Szerencsére a frizőrnéni, akihez betértem, magam korabeli volt, vele nem alakult ki ez a konfliktus, tehát más megoldást kellett keresnem a fején lévő hangfosó nyílás lezárására, mikor már negyedszerre kérdezte, mi a vágyam a hajformázás tekintetében (vonatkozásában), negyedszerre már nem azt mondtam, hogy legyen rövid, hanem visszakérdeztem, hogy ha egyszer végre jön egy kuncsaft, aki teljes szabadságot ad neki kreatív késztetési kiéléséhez, miért kér folyamatosan eligazítást. Hiába no, a költő az emberi lélek rejtelmeinek nagy ismerője, mert ahogy reméltem is, erre azonnal felhagyott a kommunikálással, s én visszamerülhettem említésre se érdemes gondolataim posványába. Ezek között szerepelt az ollóvirtuóz ruházatának megfigyelése, apró gyöngyökkel kivarrt pruszlikot viselt, a gyöngyök minimum 5%-a már hiányzott, s magáról az egész ruházatról szinte sütött az "áh, melóba még jó lesz" fíling, ez az én gyerekkoromban még az "otthonra jó ez" kategória volt, gondolom a következő lépés az "ugyan, az Operába megfelel ez is" lesz, ennek máris tapasztalom határozott jeleit, kár hogy nem érem már meg a lepusztulásnak azt a szintjét, amikor a nők lenge, ám nagymértékben molyrágta éjszakai rittyentőkben közlekednek az utcán.