A konyha lesz az énem határai kiismerésének terepe - gondoltam -, hát összekészítettem a túlélő felszerelésemet és nekiindultam. Négy napja gyúrok arra, hogy egy remekbe szabott kalácsot készítsek.

Ennek előkészületeként három napja feltúrtam a szekrényeket a gyúródeszka után, melyet nem leltem, ellentétben a sodrófával, mit is szépen kivittem a konyhapultra, hogy a nejnek módjában álljon még aznap valahova egészen máshova eldugni, mint ahol találtam. Aztán tegnapelőtt rákérdeztem, hogy van-e itthon mák, mire pozitív választ kaptam, fellelhetési helyéül a mélyhűtőt jelölve meg. A mák ottan volt, de mielőtt még azt is áthelyezte volna, szépen kimenekítettem, okulva a sodrófa-ügyi tapasztalatból azonnal eldugtam a másik mélyhűtőbe. A mák kérdése azért merült fel, mert szakmai felkészülés céljából megnéztem a kalácsrózsa formázást bemutató videót, s legott eldöntöttem, hogy pont ilyet fogok csinálni, illetve ennél sokkal szebbet természetesen.

 Ma éjjelre tehát összeállt a lelkierőm és belevágtam a nagy konyhai kalandba, ami rutin nálam. Elővettem az alapanyagokat és eszközöket. Erre nem több mint másfél órát fordítottam, ugyanis még csak egy éve lakunk itt, tehát nem mindennek tudom precízen a helyét, jobban mondva mindennek nem tudom a helyét egyáltalán, de szerencsére a kalács készítéséhez sokféle mindenféle kell, tehát amikor a robotgép dagasztó-szerelékét kerestem és a mézet találtam meg, azzal is előbbre voltam. 

Grammra pontosan kimértem az alapanyagokat, még a tojást is megmostam feltörés előtt, és nekiláttam. Beleszitáltam a lisztet a tálba, közepibe a két tojás sárgáját, a cukros tejben felfuttatott élesztőt, és nekiálltam dagasztani. A géppel. De valahogy sehogy se akaródzott neki tésztává összeállni, úgyhogy félreraktam, a masinát és bevetettem a kezeimet, mert egy mérnökön nem fognak ki a természet vad erői, gyönyörű, erőteljes mozdulatokkal kigyúrtam a tésztát, amennyire csak lehetett (ezt a bejegyzést a titkáromnak diktálom, mert az ujjaim a finom motoros mozgásra nem alkalmasak, ellenben a csuklómmal, amely spontán remeg, de ez teljesen független a hasgató csukló-izomláztól. Pozitív eredménye a gyúrásnak, hogy megtudtam, mennyi helyre izmocska van a csuklómban.). Nem nagyon lehetett, ezért – miután gyorsan körülpillantottam, nem látja-e valaki – a recepten felüli mennyiségű tejeket adagoltam a tésztához, amivel végül elértem egy olyan állagot, ami egyes tésztaféleségekre igenis jellemző. De nem nagyon aggódtam, mert a recept szerint csináltam, ez tuti valami tájegységi variáció, ottan így szeretik, és ők se a hasuk ellenségei. 

Megkelesztettem. Feljött. Aztán kicsaptam a konyhapultra, felszeleteltem a gondolt méretekre, a kinyújtottam, nos, az állaga olyan volt, mint a már kifőtt knédlinek, de azért belé gyömöszköltem a mandulamézzel kikevert mákot, és megkíséreltem összegömbörgetni. Ez sikerült is, csak nem akart úgy maradni, mert a tészta nem ragadt önmagához. Sebaj, gondoltam a szirmokkal majd összefogom. A szirmok sem ragadtak, de sebaj, gondoltam, majd a tojás összeragasztja. A tojás se ragasztotta össze, de sebaj, gondoltam, majd amikor a második kelesztés megnöveszti, egymáshoz szorulnak, és akkor összetapadnak. Úgyhogy betettem a cuccot a sütőbe, nyomogattam az eszköz menüjét (nekünk olyan sütőnk van, ami az internetről tölti le a programfrissítéseket és kötésmintákat cserél a nejjel), és a kelesztés menüpontot választottam. Majd nekiálltam a primer takarításnak.És láss csodát, a rózsák tényleg egymásra nyomódtak. 

Még egyszer megkentem a tetejit tojással (jelzem, hogy a termelők ráállhatnának a féltojás gyártására, mert az egy és oszthatatlan tojás dogmája a mérvadó lételméleti megfontolások szerint rút pazarlás) , oszt zutty be 175 fokra, és elinaltam megtekinteni a Gotham 2. évad. 17. epizódot. Félúton megnéztem, mit ügyködik a sütő, mert a leírások szerint sütőpapírral le kell takarni, ha amúgy megégne a teteje, de ezt nem kellett. A végén tűpróbát csináltam, illetve fogpiszkálópróbát, mert a hústűk fellelhetési helyére vonatkozó keresést eleve meg se kíséreltem ejteni. A dolog ott kezdett véresen gyanús lenni, amikor a fogpiszkálót csak kalapáccsal tudtam áterőszakolni a kalács héján. Viszont szárazon húztam ki, tehát a műveletet befejezettnek nyilvánítottam, kitettem a rácsra, és népi rigmusok hangoztatása mellett leoperáltam a tojással kalács aljára ragasztott sütőpapírt, majd büszke tekintettel szemléltem a művet. 

Mint látható a képen, nem is kell túl nagy jóindulat, hogy rózsákat lásson benne az ember. A képen van a kalácsban egy folytonossági hiány. Na, onnan törtem egy darabot. Kagylósan törött, mi inkább a klinkertégla és a porcelán sajátja, fel is merült bennem, hogy szabadalmaztatom az eljárást. Aztán a számba vettem a falatot. És rágtam. Majd odaügettem a szemeteshez és szépen beleköptem. Ezt követően leültem és elemeztem a történteket. 

Az első hiba az volt, hogy három napja a nátrium-glutamát bűvöletében élek, s mert ezt elmondtam a nejnek, tegnapra vett is egy nett kis zacskónyit az Ázsia boltban. A bűvöletet az Index cikke keltette, csak nagy nekibuzdulásomban elfelejtettem a cikk egyik fontos kitételét, mely szerint ez a szer csodálatosan kihozza az ízeket – kivéve az édes ételekből. Márpedig az ajánlásokat követve én a tésztában a teáskanál sót helyettesítettem glutamáttal. Most hát tudom, milyen a nátrium glutamát íze. 

A következő gond az volt, hogy elhittem a videón látható gonoszdi nőszemélynek, hogy az a recept amit megadott, az annak a tésztának a receptje, amit a videón ügykezel. A harmadik, hogy a menet közben megmutatkozó több mint gyanús jeleket figyelembe nem véve továbbra is bíztam a receptben. 

Mindenesetre a kalácsevési késztetésem elmúlt, mert elég csak gondolnom rá, hogy az átható glutamát-íz emléke elöntse az agyam, és ezt nem képletesen értem.