Mindig az égbe emel a dicséret, aztán itt van a gyors zuhanás, állok a völgyben s fent a nagy égen a semmi, a kék se köszönt, csak a csend ami körbekeríti bokámat. Híg szavakon megülök míg röptet az önbecsülésem, de múlik a perc és csökken a dús dopaminfröccs dőre hatása, várom a megbizonyítottságot, de senki se áll ki szaváért értem sziklaszilárdan elkötelezve, csak önmaga által keltett termik a szó, mint az a pillanat örve alatt suttogva megírt hamulángok fútta zefír is, amely – engem is messze röpítne, ha lenne..., ha lenne.

Csökötten kiállok a szép szavak és mondatok haszna mellett, nem nézve bár le a hemingway-i egyszerűséget és tömörséget, s nem hívén, hogy a poroszka gondolat a maga lassúdadságából eredően eleve értéktelen, mégis jobb szeretem a száguldó, zabolátlanul áradó írást, hol egymásba fűzve, indaként vissza-visszakanyarodva kapaszkodnak a törzsbe a mondat részei, miket a jó nyomkereső élvezettel bontogathat vissza szálára, s melynél kudarcra ítélt az, aki másképpen, szebb és kedvesebb mintává akarná alakítani.

Ki olyan ostoba, hogy a jövőnek ír, hisz a jövőt valamiképpen mind alakítani akarnánk, magunk képére, gyerekeink örömére, s ha írásunk csak a jövőben érvényes, akkor dehogyis változott a világ addigra valamit is, nem mintha a most érvényesülő szavak utódaink szépülésének bármiféle zálogai lennének. A mának, a maiaknak kell írni, én is ezt teszem, még ha a ma nem is rezonál rá, egyre sűrűbben törnek elő belőlem félkész verssorok, melyek félkészek se maradnak, mert nem készül hozzájuk kóda, s így könnyedén temetik maguk alá a felszínre bukkanó újabb töredékek, az éjszakai álom végleg el is mossa mindet, meg lehet szokni.