A nyák napja. Meg a kézzel rajzoltaké is, de nekik azért kevesebb figyelem jár mióta a Guttenberg háziasította az addig csak vadon termő betűket, pedig nekik se köszönhetünk kevesebbet, ők is a mi teremtőink, nélkülük még mindig kőbaltával zúznánk be egymás fejét, no nézd, miket nem mondok, hiszen...

...na hagyjuk, ma ünnep van, a sebesen rohangáló kis áramerősségek és hatalmas feszültségek napja, fordítva nem meg, mert leégne az ünnepelt, a fiatalabb nemzedék igazán már fel sem ismeri, nekik már az integrált áramkör a közvetlen teremtőjük, de úgy szétvált a világ, hogy már nem tud ugyanaz létrehozni és működtetni is egy újat, megrekedtünk a fejlődésben, a fenntartható növekedésben, amiben meg is kellett rekednünk, hiszen egyszerűen lehetetlenség folyamatosan növekedni egy zárt rendszerben, valahol itt lehet elásva a kutya, hogy a világ országainak összesített pénzügyi mérlege mínuszban van, persze nem a szíriuszi gyíkembereknek vagyunk eladósodva, hanem önmagunk rendíthetetlen hitének, hogy a pénz valódi érték, pedig már az elemiben is tanították, hogy a pénz "általános egyenértékes", vagyis önmagában semmi, kizárólag az egymással össze nem mérhető javak hasznossági fokára nézve ad valamiféle – és egyáltalán nem egzakt – támpontot, szóval egyre többet kellene termelni, hogy legyen elég izé, aminek értékéhez támpont lehetne a pénz, de akkor meg nem lenne aki megvegye, mert igazából az embernek nincs szüksége annyi izére.

És akkor anyák napja, nekem már nincsen, és nem is hiányzik, fene tudja, talán mert már magam is öreg vagyok, de inkább, mert hibásan lettem összeszerelve, még az se kizárt, hogy anyámból volt gyárilag kifelejtve az az összetevő, ami azt eredményezi, hogy retteneteken keresztülment, marcona katonák az anyjukat hívják haslövéses haláltusájukban, persze én is loptam neki orgonát annak idején, amikor még azt hittem, hogy ez a haslövéses trip csak filmköltői fikció, igazából az anyák nem erre valók, s minden eszemmel próbáltam kideríteni, hogy tényleg mire is, aztán feladtam, most nézem a fölnőtt kölkeimet, ahogy felfénylenek az anyjukat látván, hát már tudom, hogy erre valók, szerencsére őnekik jutott, nekem meg a tapasztalati tudás, hogy a fiúkat az apák készítik fel az életre, de úgy igazán, alaplapi szinten csak az anyák tudják őket tökéletesen elbaszni.

Esik. Szomorú az ég, megszemélyesítés, metafora, antropomorfizálás, belesüpped az ember hangulatába, illetve csak mint a só a levesben, úgy hat, emlékszem kamaszkoromra, ilyen időben randevúra mentem, és a csepergős idő akkor kifejezetten jó irányban hatott rám, én voltam a ragyogás gömbje amelynek felszínén szivárványra törtek az esőcseppek, a cipő hegyével piccentettem a pocsolyákba, néztem ahogy újra megtelnek a kilökött vízzel, és kézenfogva rohanni is lehetett az utcán, nevetve a mord, esernyős járókelőket, és kutyamód megrázni a fejünket csókolózás előtt a kapualjban. Szóval, az ég nem szomorú, csak felhős, hozzáállás kérdése ez is, mint annyi minden az életben, hát hadd essék.