Színház. Szórakozás. Rendes, két hónapos várakozás előzte meg a tegnapi mulatságot, mert jegyet csak így lehetett kapni, igen népszerű előadás ez a My Fair Lady. Gyalog mentünk oda, mert közel van, bár próbáltam a földalattira irányítani a csapat, tekintve hogy a lakástól 687 méter a színház, szóval messze van, ám le lettem szavazva. Kissé fullasztó volt a meleg, anyám, mi lesz itt nyáron! De a nézőtéren enyhe légkondiszellő lengedezett, egy élmény volt bemenni.

Az általunk elfoglalandó helyek közül kettőn egy kedves ifjú pár ült akik mintegy öt percnyi csendes jegyellenőrizés után szinte sírva mentek ki, merthogy előző napra szólt a jegyük szegénykéknek, ki is totyogtam velük az előtérbe, próbáltam a személyzetre hatni, hogy tegyenek be hátra két büfészéket, mert hát valahol mind emberből volnánk, de a személyzet nem volt annyira emberből, mint én képzeltem. Aztán mégis betettek két széket, s a jegyellenőrzők arról nézték ötvenedjére is végig az egyszer megnézhető minőség-kategóriába tartozó előadást.

A sztori ismert. Érdekes, a nej is meg én is addig emlékeztünk rá, amíg a Higgins professzor szénné ünnepelteti magát, míg az Eliza méltatlanul mellőzve szepeg a sarokban. Hazafelé menet a fiam, aki ennyire se ismerte, de legalább neki ez a szakmája, kicsit zúgolódott, hogy egy remek darabot hogy lehet így elkúrni azzal, hogy a sztori végét teljesen oda nem illő irányba tekerik. A téma ugyanis annyi, hogy Higgins professzor a sültproli Elizából választékos nyelvezettel és kiejtéssel megszólaló úrihölgyet farag. No, ez sikerül is neki, és szerintem itt vége kellett volna legyen, de a szerelmi szál hirtelen való előbukkanása és csavarodása a viharos heppiendig semmiképp se vált javára az estének, bár így belegondolva inkább a rendezői koncepciótlanság miatt lehetett így, mert megfelelő ötletekkel igenis összepasszítható lett volna a két rész, különben nem élt volna meg a darab 105, a musical 61 évet, ez kérem egy nagyon korrektül, egy rendezőipari szakközépiskola szabályainak megfelelően, pedánsan összerakott darab volt, a szereplők bejöttek a díszletbe, elmondták a szövegüket, kimentek, utána tapsrend, a fantázia láthatólag csak annyi szerepet játszott, amennyit a színészek át tudtak erőltetni az tehetségből felmentett rendező háta mögött. Aki a jövőben Puskás úrral akar rendeztetni, annak javaslom, hogy főleg díszszemlékre vegye őt igénybe, azok képességeihez mérten sarkos megmozdulások.

Szót kell ejtsek még a zsebkendőnyi színpadon megjelenített táncbetétekről is, melyek mind igen jól sikerültek, gondolom, mert a koreográfus, Jaross-Giorgi Viktória üvöltve zavarta ki a sarokra a rendezőt eget kérni, amikor az megpróbálta az ő munkáját is elbaszni.

Nekem a kedvenc színházi alakítás-típusom, amikor nem-színpadi hangon beszélnek a szereplők, hát ezt az első jelenetben Pickering és az összes továbbiban Higgins se tudta produkálni, kivéve amikor Borbás Gabi is a színen volt, mert tőle megtáltosodott az Alföldi. Ezen az előadáson Magyar Attila, Rada Bálint és Borbás magaslott ki, persze a többiek is jól muzsikáltak, szóval jól szórakoztam még akkor is, ha ki tudja mi okból nem hallhattam, hogy lent délen édes éjen édent remélsz, pedig erre előre gyúrtunk a nejjel, a dalszövegek újrafordítottak voltak a határozottan nem tehetségtelen Baráthy György által, aki két kínos verselési hibától eltekintve tisztes munkát végzett; azért akadt volna a producer torkán a fogpiszkáló, mielőtt lemészároltatta az ikonikus Zsüti szövegeket. Szegény Baráthy, nehéz ott virágnak lenni, ahol előzőleg még a bogáncs is orchidea volt.

Mostan szájíz-javítási célzattal letöltöm és megtekintem Hepburnnel a filmet.

Frissítés

Megnéztem. Mit mondjak, a filmben nem cseszték el a dramaturgiát, abban majdnem értelme volt, hogy a csaj visszament a lepukkant vén nyelvtanárhoz, de ha az nem is, legalább rendesen össze volt rakva a folyamat. A Centrál dramaturgja monnyonle.