Megfeneklettem. Ez már több mint gyanú, bár még nem bizonyosság. Mindenesetre csúnyán karistolja a hátamat a durva, kövecses iszap, még szerencse, hogy itt nincsen dagály, itt csak ez a híg, egynemű posvány van, a fejem épp ki tudom belőle tartani, még csak szellő se borzolja vizet, de ez a rohadt aljzat, ez mozog.

Valahogy beszorított, rám tapadt, úgy, hogy a karom, lábam fogságban, de amúgy összevissza sluttyolódgat alattam. Ha nem nagyon nézelődöm – márpedig azt nem szabad – akkor viszonylag fájdalommentes, de amint forgatni kezdem a fejem, mintha egy dörzskereket indítanának be a hátamon. Ahogy itt gondolkodom – gondolkodni büntetés nélkül lehet –, eszembe jut, hogy tulajdonképpen korábban fejeztem be a fejem kitartó, érdeklődő forgatását, mint ahogy besüppedtem volna itt. – Segítség! – suttogom magamban, jut eszembe, kiabálni se opció, mert akkor mintha az iszap megfeszülne a végtagjaimon és kezdene lefelé húzni.

A francba... Baj van. Nagy a baj.

A kiabálást is hamarabb hagytam abba. Még megszállottan úsztam, néztem az eget, vizet, földet, a többi úszót – őket különösen nagy figyelemmel –, süvöltöztem az időjárásról, a víz állapotáról, a repülők útjáról s hogy még merre mehetnék ha akarnék, meg ezer más mindenféléről, aztán egyszerre kifulladtam, és többé nem kiabáltam, csak magamban lamentáltam tovább mint most is, az alsó ajkamról leproprollom a vizet és nézem, ahogy a motyogásom kifújás-keltette fodrai szépen elsimulnak.

Szar ügy – suttogom az egyre sűrűbb időközönként érkező alkonyba –, sajnálom.  Magamat, persze.