Annyiféle étel van, csak hát egyre ízetlenebbek. A fentiek például külön-külön teljesen.

Gondolom, együtt se lehetnek az étterem látogatásra külön kiöltöző családapák kedvencei, de a spenótot sok fokhagymával, sóval ehetővé lehet tenni – én például áldom a sorsot, hogy a fagyasztott spenótpépet nem sodorta el a rendszerváltás szele –, a saláta meg cukros-ecetes lében szotyósítva kiváló savanyúság a sült hús mellé, a mozzarellának még nem találtam olyan kifejtését, amitől íze fakadna szegénynek, de legalább szépek a kis fehér gömbök, tegnap sok paradicsomot és uborkát irdaltam szeletekre és a Csumak cég salátaöntetével, majorannával, borssal és sóval megszerezve ezt vacsoráltam, de a mozzarella csak azért került ám bele, mert valami tápértéket is szerettem volna magamba halmozni a fárasztó ágynyugalom öntudatlan időszakára, nem lehet azt előre tudni, mennyi forgolódással jár egy éccakai aluvás, jobb felkészülni a legrosszabbra, mint arra ébredni, hogy energia híján álmában meghalt az ember. Spenót is volt itthon, egy tányérnyihoz ebédre két tükörtojást szoktam sütni, olyanot, aminek a széle kicsit megpörkölődik, plusz egy szeletke foszlós, fehér kenyér, tényleg csak az íze miatt, gyerekkorom óta szeretem a spenótot – így elkészítve, tulajdonképpen ez egy mártás, de amúgy a szörnyetegek, csak hogy azért szembesülhessen az ember az undorító tényekkel is, mindenbe belerakják az egész vagy felcsíkozott spenótleveleket, hús mellé, szendvicsbe, belesütik tésztába, és kijelentik, hogy az egy sütemény; a spenót az egyik növény, amivel úgy vagyok mint húsféleségben a desznyóval, nem akarom a tálon látni eredeti formájában. 

Az ízek az emberrel együtt halnak meg, lassan, észrevétlen, ahogy halad előre a kor, néha kattog a csípő, a fül megállíthatatlanul cseng, de megszokja a dolgozó, ez van, gondolja, és nem ugrik le játszi öleb módjára a járdaszegélyről, kissé hangosabban hallgatja a rockabillyt mint vadkamaszként 1970-ben, és több sót, borsot tesz a kajára, oszt elvan úgy is. Aztán jönnek a daktarok és felkészítik rá, hogy ki fog purcanni, nem mert nem lehetne éppen meggyógyítani, de már nem éri meg. Nekik. Az öreggel sok a macera, minden mellékhatás végzetes lehet, de legalábbis randa a bőre, a fene se akar vele veszkődni, nem azért ment orvosnak, hogy Laci  bácsi visszereit vizsgája, majd levágja azt a lábat a sebész, azzal se neki van dolga. 

Most, hogy a tisztesség és jószándék kipusztulni látszik a világból (gyanítom, hogy már Arisztophanész is ezt gondolta), felötlött bennem, hogy kedves értelmiségiek és jófajta mester- meg parasztemberek között részvényjegyzési felhívást bocsátok ki az Igor & Temüdzsin Zrt. megalapítására, mely cég ukrán és mongol alkalmazottai egy ilyen esetben, amikor Laci bácsit elzavarja a vénadoktor, hogy "majd elmúlik", aztán két óra múlva a maszek doktorok rémült arccal azonnal felcsapják az öreget a műtőasztalra, hogy 157.480 Ft + ÁFA ellenében (csak hülyéskedek, 200.000 zsebbe) megmentsék a lábát, szóval ilyenkor a részvényes telefonál a központnak, Igor és Temüdzsin leteszi a kumiszos vodkát, elcaplat a rendelőintézetbe, és addig veri a flegma  hozzáállású egészségügyi hulladékot, amíg az ki nem pengeti 200.000-et plusz az 500.000 kiszállási díjat, mátyásföldi villát beszámítunk, csókolom.