Forr a világ bús tengere, ó magyar. Ádáz Erinnisz lelke uralkodik, s a Föld lakóit vérbe mártott tőre dühödt viadalra készti. Plusz még a Simicska is grafittizik. Mély elkeseredés kellene erőt vegyen rajtam, de mégse teszi. Innen, fentről valahogy nem tűnik olyan gyötrőnek az alanti nyűglődés, mint ahogy az egészen mélyen fekvő rétegeket se igen izgatja, hogy pont kinek a szeges bakancsa tipor rajtuk.

Tüneti kezeléseket végeznek az okosak, keresik azt a delejes pontot, amely az események irányát szabja, s e kutakodásuk úgy lefoglalja őket, hogy ruhát se váltanak, már szag után meg lehet mindet találni, lassan akárhonnan is jöttek, ugyanaz a penészes ájer lengi körbe őket, szinte öregszagúak mind, így lehet életben maradni az őserdőben is, a kihívóan fogyasztott marhasült és csilis bab szaga kiüt a verejtékpórusokon és mérföldes körzetben minden vietkong megérzi, oszt megy le is ölni az óvatlan katonát, de ha már elég ideje csámborog az illető a bozótban, kénytelen az ott található fogásokra hagyatkozni, s ekképpen egyforma szagúvá válik a vietkong harcosaival, s megismervén magát a Mekong vidékét, a gondolkodása is hasonul, hát mikor szembetalálkozik Nguyennel Hanoiból, marad egy fél másodperce, hogy reámosolyogjon, mielőtt az a szemközt lövi egy 7,62-es lőszerrel, ez van, így jár az, aki időnként nem megy haza, megnézni mit csinálnak a kölkök, ráérezni, milyen problémái vannak az asszonynak a felsőszomszéddal, s hogy halad az iskolai bál szervezése, hanem csak megy, megy mint a bolond, keresi az erdő igazságát, az igazság forszát firtatja, észre se véve magán a nyelvtankönyvből már oly jól ismert teljes hasonulást.