Az éjszaka vége felé felötlött bennem, hogy a hajnal végefelére kalandtúrát irányozott elő nekem a lelkem harmattya. Hogy menjünk piacra. Nagyon fontos, hogy ilyen programajánlat esetén az ébredési határidőre vagy rendesen legyek kialudott, vagy teljesen éber, mert a nej kímélésiből nem ébreszt, ha tudja, csak egy-két órát aludtam, viszont ellentételezésként szolid, ám egész hétvégés mosolyszünetet tart. Tehát lefeküdtem, és igyekeztem nagyon gyorsan aludni.

És indulván a napfény odakünn, jellemzően a közöttünk több mint barátinak mondható viszonyra, nem a bordáim közé lökött cipőorra, hanem friss kávé illatára és csókdosásra ébredtem. Azért kell legyen bennem valami, ha egy nő arra vetemedik, hogy egy olyan szájat csókdosson hajnalban, melyből nemrégiben indult el a tevekaraván egy hétre elegendő sivatagi tüzelőt hátrahagyva.

Szóval: piac. A Fény utcai. Ahol van egy olyan füstöltáru árus, de olyan, hogy hú. Meg háháááá! Szóval nála kell füstölt mindenfélét venni, és ezt csakis szombat hajnalban érdemes. A füstöltessel szembeni pulton meg döglött madarakat árultak. A nej rábök az egyikre, hogy azt venné. Kérdem az árustól, hogy mitől olyan ványadt szegény tyúk mellben? Erre aszongya, hogy hát ez egy olyan tyúk, ami az udvaron élt, nem valami szalagtyúküzemben. Újólag szemrevételeztem, és a friss információ fényében felvetettem, hogy néha kelletett volna szórni valami magot az udvarra, mert ez valószínűleg attól ilyen girhes, hogy éhen döglött. Ahogy a nej rám nézett, szerintem pár hónapig nem kell piacra vinnem.

Aztán a tejboltosnál álltunk meg, kértünk házi tejet. Nyújtottuk a palackot, de a kofa előkapott egy ugyanolyat a pult alól, tejjel töltve. És mondja, hogy sajnos nem adhat maga által palackozottat, mert a piac állatorvosa megtiltotta. Ezt nem értettem. Kezében az általa töltött palack. És rí, hogy nem töltheti meg. És még el is mondja két vadidegennek hogy épp szabálysért. Sajátságos.

Innen meg az Alkotás utcába mentünk ahol matracboltot sajdítottam. Mert a net aszonta, van. És volt. Csak zárva még egy negyed óra hosszat. Addig visszamentünk két háznyit, ahol egy kenyérbolt ontott aljas illatokat az utcára. Sokféle kenyerük volt. Az egyik például teljes kiőrlésű lisztből. Kérdeztem is, mi a franc az, merthogy a BL-55-ös fehérlisztet sem sikerült soha félig őröltnek látnom. Tájékoztatást kaptam. Hogy az ilyennél nem hámozzák meg a búzát. Nagyon fel voltam háborodva és elkezdtem rángatni a nejt kifelé a boltból, hogy akkor engem itt korpával akarnak etetni, ami köztudomásúlag nem ennivaló. Valószínűleg kenyérboltba se kell mostanság kísérnem az én nejemet. De azért vettünk egy olyan 3 kilós kenyeret, amilyet utoljára falusi gyerek koromban láttam, ettem. Illetve ezt még nem kóstoltam, de azt mondta a péknéni, hogy ez olyan, és aki szemrebbenés nélkül bevallja, hogy hamisított liszttel dolgozik, az másban miért is hazudna.

Régen az úgy volt, hogy otthon a nőember megdagasztotta a kenyeret. Azt beletette egy nagy kosárba (jelzem, 4-5 éves koromban az igenis nagy kosárnak látszott), aztán elvitte a pékhez. Amikor kész lett, akkor meg egy hétig ettük. A következő kedden (Hehe. Emlékszem hogy szerdán sütött a pék!) még mindig ehető volt. Ebből volt az a csuklótól könyékig érő karéj, amit zsírral kenve ettünk úgy, hogy hátul a kertben lecövekeltünk az uborka, vagy a paradicsomtövek mellett, mikor mire támadt gusztusunk. Na ez ilyen kenyér - külalakilag.

Mire végeztünk a pékdében, nyitott a matracda. Ott a női személyzet megpróbálta nekem bemagyarázni, hogy az amit árul, az nem szivacs, hanem természetes anyag. Próbáltam közbevetni, hogy a szivacs az eredendően egy élőlény, tehát nagyon természetes, de már mondta is a vonatkozó természetes műanyag nevét, amit azóta elfelejtettem. És hogy ezt rádolgozzák a kókuszrostra, próbáljuk ki, milyen fekvés esik rajta, mert mindenféle fekvésekre van nekik matracuk. Mivel az én elvárásaim kimerülnek abban, hogy ne legyen hepehupás, hagytam a nejt végigheverni a kínálatot. Nagyon lelkiismeretesen feküdt bele minden ágyba, ha én ezt harminc éve tudtam volna, nem húzom a megismerkedésünket követően egy egész hétig a dolgot. Végül aztán választott. Hogy olyat kérünk. Kérdeztem az eladót, hogy na de mi lesz, ha ez a természetes anyag elporlik? Azt mondta, nem tesz ilyet, de ha mégis, 15 év garancia van rá. Voltak kiállítva keresztmetszetek. Az egyik oldalát végigsimítám, s érdeklődék, mióta van ez itt. Hogy hat éve. Orra alá dugtam a kezemet, rajta a természetes sárga porral, s megjegyeztem, hogy ezen még nem is hentergett senki, és 2000 nap alatt ilyen lett, mégis hogy képzeli? Nem szégyellte el magát, de hogy soha többé ne kelljen a nejemet matracboltba vinni, megrendeltünk és megvettük, kint mondom a nejnek, hogy ha csak három évig kitart megérte, mert fejenként napi 100 forintért van matracunk. Rámcsodálkozik az ő búzavirág-szín szemeivel, hogy hisz 15 év garancia van rá. Átöleltem persze, mert az egy nagyon kellemes dolog őt átölelni és a fülébe búgtam, hogy manapság komplett államokat rövidebb kifutási időre gründolnak, nemhogy matracszélhámia vállalkozásokat.

Ezt követően hazajöttünk. Kérem, adja már vissza a szemüvegemet: amit sajnos mindig az orromon felejtek, tehát mikor beülök a kocsiba, rendre a kezébe nyomom. Most azonban hoppá van. A kocsiban az ölébe tette. És ahogy kiszállt, minden valószínűség szerint ki is esett. Ehh, sebaj, úgyis elég roncsos volt már, megyek a vízsönekszpresszbe venni másat. Ez a szombat ez ilyen.

És menek. Azt mondja a törpe leányka, hogy amíg a szemész ráéri magát nekem, válasszak keretet. Választottam. Volt ugye olyan, ami egész vékony drótból lett hajligatva. Ez utolsóm ilyen volt, nem győztem visszapattintgatni bele a lencsét. Meg volt olyan, aminek a keretének nem volt alja. Mondom a leánykának, hogy ez marha jó, itt nem kell már a keretből se kipattannia, hanem simán lefelé kiesik belőle az üveg. A debileket méltán megillető hangsúlyozással adja tudtomra, hogy az nem úgy van ám, mert alul ezt egy damil tartja. 

Bánatosan visszatettem a keretet a polcra. Eleve nem vagyok egy barkácsolós alkat, de ha valamiben, abban biztos lehetek: én a büdös életben nem fogok tudni megfelelő csomót kötni arra a damilra, ha elszakad. És motoszkál bennem az is, hogy a damil az biz hajlamos elöregedni. Végül egy valami fémből készültet választok. A szemvizsgálat után a lányka számol. Aszongya, hatvanháromezer. Nézek kifelé bután a szemüvegtelen fejemből. Hiszen pályafutásom hajnalán ennek az összegnek a negyedéért vállaltam komplett családirtást úgy hogy a nagymamát grátisz adtam a csomaghoz! És ezt a pénzt olyasmiért kérik, amit egy kínai rabszolga két jüanért csinál meg 3 jüan értékű anyagból. Persze ezt azért ezek a szemüvegüzérek is érzik, ezért pótcselekvésként annyi papírt adtak hozzá, mint egy kisebb atomerőmű műszaki dokumentációja.

Itthon néz a számlát az asszony. Míg én sopánkodom az ár miatt, bazsalyog. És mutatja. Hogy tulajdonképpen 93K volt. csak az egészségpénztári kártya miatt lett ilyen olcsó. Most ennek a szemüvegnek ki kell tartania 4 évig. És akkor napi 60 forintból megúsztam.