Tegnap este kétórás vízcsobogás-élménnyel gazdagítottam magamat látáskultúra tekintetében, miközben a haza újságíróinak komolyabb fele a hányózacskó és a tévéje között rohangált fel s alá, mert az úszóvébé grandiózus megnyitóját kellett nézniük. Bevallom, eltévelyedtem, s hirtelen felindulásból megtekintettem Tarr Béla A londoni férfi című filmjét, amely a feliratok szerint Georges Simenon L'Homme de Londres című művéből készült. Szerencsére a mester már húsz éve halott volt, amikor így megfilmesült. Nem olvastam az eredetit, de ha valami, akkor az kizárt, hogy Simenon történetvezetési és túlbonyolítási bukfencekkel telt regényt írt volna, igaz, neki nem segített a Krasznahorkai László. 

Persze lehet, hogy én nem értettem meg a sztorit. Szóval jön egy hajó Angliából, a fedélzeten az Egyik Ember átad egy táskát a Másik Embernek, felszólítja, vigyázzon magára, aztán leszáll hajóról, körbemegy, és ekkor a Másik odadobja neki a táskát, aztán szintén leszáll, körbemegy, megpróbálja visszaszerezni az Egyiktől, de amint sikerül, belesik a vízbe táskástul.

Az egyikféle film, amitől felgyorsul a fehérvérsejt termelésem az, ha az alapprobléma csak a szereplők súlyos demenciája esetén létezhet, mert épeszű ember olyan módon semmiképp se csinálná. A másikféle meg az, ahol a világ minden pénzét, eszközét és tudását megmozgatják egy probléma megoldására, és a kétségkívül látványos, izgalmas film végén derül ki, hogy a probléma az volt, hogy az amerikai elnök kutyája bolhás lett. 

Szerencsére ez a film csak az előbbiben bűnös, gondolom, mert amikor felvetődött egy grandiose autósüldözés ötlete, Tarr visszakérdezett, hogy "És azt hogyan fogom öt percig állóképként bemutatni?". Na miután a táska vízbe került, a váltóőr, aki végignézte az egész balfaszkodást, lebattyogott a partra és simán kikotorta a vízből a francia vasúti magasépületek rendes tartozékát képező csáklyával. Ezután tér vissza a partra az Egyik Ember, és mereven fixírozni kezdi a váltótornyot. Aztán másnap, amikor az őr este felkel, kinéz lakása ablakán, és az Egyik Ember ott áll a lámpa alatt bámul fel a hatodikra, bakterünk szemibe, mert csak. De  nem ám megszólítja, nem ám felmászik a váltóházba megkeresni a pénzt, hanem csak úgy áll. Később, hogy fokozódjék a dráma, véletlenül pünkt a váltóőr parti kunyhójába vackolja be magát, ki tudja miért. 

Közben kulminálnak az izgalmak, megérkezik a lassú beszédű angol felügyelő, aki a teljes francia rendőrség háta megett nyomoz az ellopott pénz után, amely a táskában volt. Este aztán kifogják a Másik Ember hulláját, ekkor az angol felügyelő már erősen csicskáztatja a flic-eket, például kidobat a partra egy mentőövet, mert rájött az ő nagy eszével, hogy a pénzes táskát is úgy dobták partra; ismerte az embereit, fel se tételezte róluk, hogy simán leslattyogtak vele a hajóról. Aztán végül vasutasunk megtalálja a kunyhójában az Egyik Embert és az egymás meg nem értésének szép példájaként leöli. Ezzel aztán vége is a dalnak, mert a frissen meggyilkosult francia polgár sietve odamegy az angol felügyelőhöz, átadja neki a pénzes táskát és kéri, hogy szíveskedjék őt letartóztatni gyilkosságért. De az nem teszi, mert ő nem hülye bakter, tehát tudja, hogy Franciaországban neki ilyesmihez nincsen joga, ellenben a francia bíróság jogkörét elbitorolva sommásan felmenti a gyilkosság vádja alól, mert sima szemrevételezéssel megállapította, hogy váltóőrünk önvédelmezett. Végül az angol detektívfelügyelők megrögzött szokása szerint pénzt dugdosott mindenki zsebébe – kivéve a kocsmárost, az egyetlent, akinek anyagi vesztesége volt a dolgon –, és eltotyogott a naplementébe. 

És amúgy nem volt rossz film. A hosszúra nyújtott, lassan poroszkáló jelenetek egy percig se voltak unalmasak, kivéve a legelejét, ahol egy hajó orrát kellett vagy 4 percig bámulnunk. Jó rendező ez a Tarr papa, kár hogy a sztorivezetésről ándungja nincsen. Mondjuk ezek után azt is kétlem, hogy akár egy oldalnyi Krasznahorkai könyvet is el akarjak olvasni, mert mire számíthatok attól a regényírótól, akinek a keze alatt ilyen ritkafossá taknyolódik el egy krimi.