Maurice Williams & The Zodiacs Stay! című dalában egy kifejezetten kontrabasszus külalakú férfi előlép a vokálból és olyan kristálytiszta falzettben nyomatja a háromvonalas cét, hogy az ember maga alá pisil a gyönyörűségtől. 

Meghalt a főgonosz főtanácsadója, aki maga is elég gonosz volt. Neki nem volt a dologgal különösebb célja, ő csak úgy akart élni, mint ahogy a billgéccek élhetnének, ha úgy akarnának élni, ahogy azt egy ilyen segédgonosz elképzeli. De a főgonosz célját csak akkor tudom megérteni, ha van neki az agyában egy ilyen vízió, hogy mindörökké ő meg a sajátlábú ivadékai fognak itt uralkodni, ugyanis az öregek ilyen rendszerszintű irtása és a gyerekek hasonlómód hatékony ostobítása semmi más indokkal nem logikus. 

Megnéztem az Excalibur nevű kardról szóló filmet, színes, látványos, mozgalmas. Aztán, hogy visszarémlett, láttam már ebben a témában valamit, megnéztem a nyolcvanegyben készítettet is. Kiábrándító volt, a színészek a vásári komédiák színvonalának megfelelő mód beszéltek, értsd, egy természetes hang nem jött ki a szájukon, gyorsan átkapcsoltam magyar hangra, respekt a szinkronszínészeknek, sikerült épp olyan eltúlzott hangsúlyokkal beszélniük, mint az angoloknak, és ez annyira szétcsapta az élvezhetőséget, amennyire a hasonlóképpen ócska színészi játék se tudta, felinél agyoncsaptam a művet a távirányítóval.

Ha már a hangoknál tartunk, néha rádióhallgatásra kényszerülök, persze nem Klubrádiót meg hasonló fostalicska szövegládát, hanem míves zeneipari adókat hallgatok, ahol a bemondók abban a 3-4 órában, amíg ők vannak mikrofon előtt, gyakorlatilag folyamatosan rivalganak, mintha attól egy fikarcnyival is élvezhetőbb lenne a felkonferált nigger artikulátlan kiabálása, szóval keresem azt a rádióadót, ahol a műsorvezető nem piszkít maga alá gyönyörében, amikor bejelenti, hogy Feltörekvő Lajos és Kisegyüttese fogja most énekelni a Tuc-Tuc-Dum-Dum című számot, hanem csak úgy szimplán közli velem.