Tegnap effektíve költőre ittam magam, ami rég nem fordult elő velem, gyakorlatilag a teljes költői pályasétálásom alatt nem ittam összesen hét korsó sört, ellenben tegnap öttől éjfélig, így visszaszámolva az óránként egy korsó nem is hangzik olyan súlyosnak. Mindenesetre, amikor hazaértem, biztosnak tudtam, hogy hajnalban nem fogok én lemenni a sarki virágoshoz, hogy csokorral lepjem meg a nejt, úgyhogy vers született, olyan, amilyen, végülis mindegy, kettőnkön kívül a kutya nem fogja látni.

A postás tegnap itt kolbászolt az emeleten, elment a konyhaablak előtt, jól ráköszöntem, zavartan motyogott valamit, majd reggel megtaláltuk a cetlit, hogy ajánlott levelünk van. A gyerek épp nálunk volt, kezibe nyomtam, hogy elhozza. Gyakorlott postajáró a lelkem, eleve vitte magával az aláírási címpéldányt, de nem adták neki oda arra se, mert bizony arra kell a postának az ügyvédi száraz pecsét. Nekem ugyan nem tisztem a postát megtanítani jogászul, de hát a közjegyzői szakma éppen azért született meg, mert az ügyvédek alapból olyan becstelenek, hogy ha ezt a fideszesek tudnák, nem öregasszonyokat rabolnának ki éjszaka, hanem lenne 200.000 kőgazdag fideszes ügyvédünk, bár ha jobban meggondolom, jé, tényleg, nahát. Mindenesetre holnap megvárom a postást, és rapid kézbesítés-etikai oktatásban részesítem. 

A tegnapi kocsmázásom során is átmentem népnevelőbe, megtanítottam a pincéreket kávét felszolgálni, hamutartót cserélni, és arra, hogy nem a hajszál alá, hanem fölé fél centivel kell csapolni a sört, mert az a 3 centiliter jobban visszahozza a vendéget, mint akárhány boxmeccs a kirakati tévében. Ma megint elsétáltunk a nejjel a kocsmáig, és örömmel konstatáltam, hogy a tanultakat alkalmazzák, a jövő héten a rövidnadrág viselet és a férfipincéri szakma összeférhetetlenségéről tartok nekik órát, milyen szerencse, hogy beköltöztem a városba, mert csak ezért nem lett volna lelkierőm hetente háromszor bebumlizni az erdőből.