Az ablakon néz befelé a hideg. Jönne is, súrolgatja az üveget, de nem tud rajzolni rá, mert nincsen cserépkályha. A jégvirághoz cserépkályha kell bent, meg hideg kell kint. De jó a búbos is, és jó a sparhert is. A padlófűtés és a radiátor az nem. A benthideg se rajzol. De ez a hideg most kint van. Éjszakai, sötét hideg.

Szomorú hideg. Körbelengi a házat, réseket keres az ajtók alatt az ablakok mellett. Jönne meleget vinni. De nincs szerencséje, hát elsivít az utcán, keres magának kisállatot, csápocskájával utánakúszik a bokor alá, rázza, rázza, aztán elringatja, álomba fekteti, kővé oltja. Az utcán járőrözik, körbeszalad a sál mentén, a kapucni alatt, csiklandja az ádámcsutkát, ki hitte volna, hogy a haj is képes fázni? Azt hinni, derült, vidám hideg, játszi, de azért beűzi a kávéházba akinek futja.

A hideg vágtat a városon át, üres hasat, vásott cipőt kémel, a maga mérlegének jégserpenyőjén súlyozza a kabátfoszlás igazságait. Elveti ezt, megfogja azt. Nem téved soha. Tudja az idejét, érzi a tartamát: ez tíz percet bír, ez egy órát. Többet alig valamelyik, de azokkal nem is érdemes foglalkoznia, mennek úgyis a jégvirágtalan ablakok mögé gyorsan. De amelyik marad, az már elfoglaltság. Kevés a tíz perces, amilyen az éhes egérke, ezt komolyan kell venni. Mert ellenkezik, nem adja magát. De amelyik adja is, az se egyszerű, rétegről rétegre kell áthatni, s réteg az van sok. Foszlott kabát, könnyűnek tűnik, de alatta az újságpapír, meg a kötött pulóver, nejlonzsák, s az alatt egy másik pulóver.

Nem lehet mindig egyenesből támadni. De meglelhetők a rések a védelmen, a kesztyű szakadása, a cipő felfeslett varrása éppen megfelel. Kicsi győzelmek sora. És körülöleli, biztonságba hazudja, nincs baj, nem baj, nyugodtan csak. A pad deszkája, a kapualj szélcsendessége, a városszéli sátor papundeklivel körbevédett vászna megannyi erőd. És a mozgás. A kesztyűs kéz buffog a ballonkabáton, aztán a zsebbe mélyed, ahol a combból vesz vendégmeleget, döbögteti a két cipő a földet, kendő keríti el az orrot, na itt lehet jégvirágot csinálni, bár a kendő belsejében az nem látható, viszont néha ki kell búni mögüle mindenképpen.

Szép, komótos haladással dolgozik a hideg. Lecsippenti innen is a maga sarcát, onnan is egy parányi meleget szivattyúz. Türelem, csak türelem. A vattakabát összekuporodik, görbül amorf karikába, a csuklyán már a nézéshez sincs résecske, a nadrág térde zizegteti a tegnapi lapokat a kabát zippzára alatt, s a sok rongy és ittfeledett avar fészkében végre leér a földre a szövetnadrág feneke.

Az idő cammog, egyszer biztosan reggel lesz, ez kétségtelen. A hideg lépést tartva közeledik; reggel is hideg lesz, hát hadd menjen csak az idő. És a ruhakupac lövészárkába szorult baka csak gubbaszt bajtársak híján. Nincsen tiszt, nincs parancs, nincs fegyver, felmentő sereg. Reggel is hideg lesz. Nem is akarja látni, csak kicsi akar lenni, olyan picike, ami felett elsiklik a hideg szeme. Nem akar már látni. Az időt se futtatná, mert lentebb az álomban ott duruzsol a cserépkályha tüze, apa öblös nevetéssel az elébb rakott rá még brikettet, a köré kerített spárgán gőzölve szaglanak a szánkázásban átnedvesedett zoknik, nadrágok, és anyu forró teát hoz meg pirítóst. Anyu teája gőzölög.
Mert kint ott a hideg.