Sárbaszökkent a kedvem. Meg a cipőm. Két pár cipőm is van, ez a trasnyábbik, a másikat kiöltözős alkalmakra tartogatom, annak piros a bélése, ki tudja miért. A szép középkorban piros sarkú cipőt csak a nagyurak viselhettek, és mivel ők se voltak sokkal okosabbak a maiaknál, egyre magasabb sarkakat ácsoltattak a cipőjükre, hogy még urabbnak lássa őket a nép. Na, így találták fel a magas sarkú cipőt. Az enyém viszont most effektíve trutymóbarna, mert a járdakátyú, amibe belecsobbantam nem egy, hanem hét centiméteres volt. És most cuffog. Felemelem a lábam, azt mondja: fszííííp, leteszem, azt mondja: flosszap. Ezt sokszor ismétlem, mert a gyaloglás nem tréfadolog, azt nem lehet abbahagyni, illetve lehet, de akkor egyfelől nem jutok el sehova, másfelől meg a nyolc fokos sárba pácolt lábam először elérzéketlenülne, aztán meg törne a bokám elfele, hogy nem érzem merre mozog. Így aztán inkább gyalogolok, a mellettem elhaladók fejében felpörög az automata, és őrült mód kotorász a katalógusban, hogy mit is hallott mostan.

Sok zoknim van. Most épp 31 darab. És mind egyforma kínai-sztájl, fekete, közepesen bordás ruhadarabok, már évek óta nem nyivákoltam, hogy valamelyiknek párja veszett volna, mert ha éppen egynek nem jutott, akkor a következő mosásra vagy utánaveszett a szerető másik darab, vagy visszacsámborgott az elkószálásból a hiányzó, és a fiókban helyreállt a világ gömbölysége. Azt nem mondom, hogy azért vannak csak fekete cipőim, mert a zoknijaim is feketék vagy viszont, egyszerűen így alakult, öltönyt is csak feketét használok, kiöregedtem a színpompásabb, nyáriasabb viseletből, de hamarost kirúgok a hámból és veszek szürke öltönyt, mert mondén életet készülök élni, és akkor lesznek majd szép szürke zoknijaim is. Sok egyforma.

Most azon töprengek, hogy ezzel a kutyaszájából kihúzottnak kinézővel mi légyen. Első ránézésre ki kell dobni, nincs mese. Sokadikra is. Valódi, újpesti sár, tisztességgel beledolgozva az anyagba, ez meghalt, vége. És akkor most van 30 zoknim. Az élet szép. A cipő viszont tisztítható, sajnos. Nemszeretem munka, de mit lehet tenni, csak az egyikkel léptem lukba, emiatt most nem fogok visszamenni, különben is, még magammal se tudnám elfogadtatni, hogy direkt ilyen színű és állagú a cipőm. Meg nadrágom sincs ehhez az árnyalathoz. Fiatalkori emlékeim szerint a sár megszáradván magától lepotyog a cipőről, de már öreg vagyok, tehát első menet a langyos víz, vileda. A negyedik is. Aztán az elejét kitömöm propagandával, reggelig hadd száradjon. Reggel jön takanéni. Szépen elöl hagyom a két korpuszt, s reménykedem takanéni áldott meglátásaiban, acélos akaratában és szorgos kezeiben. Ha csalatkoznék, előléptetem napihasználóssá a piros bélésűt, és elmegyek venni újat, glasszénak.

Nincs a teremtésben vesztes, csak én.