Bénult, beteg test. A betegség fáj, a bénaság nem, együtt a kettő viszont egészen különleges. Mi múljék el? Melyik, ha csak az egyik választható, bár igazán egyik se, senki nem kínálja fel a választást, enyhülést csak az öntudattalanság ad, de az nem tölti ki az egész napot, és ha kitöltené, ugyan miben különbözne az a haláltól? Peckes lépted meglassúdott, veres tollad fejed búbján megfakult, elfelejt a széles világ, darumadár, szürke múlt.

Bénult, beteg gondolatok. Egyhelyben állnak, és a kívánságok erdejében már nem is találják önmagukat, a bénult csak a szemével kereshet, befelé néz, ahol mást se talál mint tályogokat, vöröslő, lüktető semmicsomókat, enyhülést csak az alvás hozhat, de ott van az ébren töltött órák iszonyata, a menekülés lehetetlensége, a megtalálás képtelensége, a jó és rossz tudásának hiánya, nem mert nem lehetne, hanem mert a betegség csak önmagára tud fókuszálni, ami kívüle van, az lényegtelen. Nyugovóra tér az Alföld, elszálltak az ifjak, és a nyár után szürke felhő fűre fekszik, mint a fáradt utcalány.

Hol és honnan a felszabadulás? Kívülről kell jönnie, kéretlen, mert kérni ugyan kitől, és ugyan kicsoda, a betegségbe zárt test és elme számára nincs külső erő, s ha nem látszik rajta a szenvedés, a felszínes, jótét lelkek csendben kikerülik, igen, a jótét lelkek felszínesek, csak rosszat és jót látnak, a maguk jóját, rosszát, nem a betegét, meg se hallják a sikolyt. Ferde napfény hazug tüzén sekély vizek semmi fodra lángra kap, daruszínű felleg alatt kontraverzált  áradat.

Hogy én milyen vicces gyerek voltam, amíg éltem, ahogy visszagondolok, szinte kedvem kerekedik feltámadni, de sajnos nem mutatkozik rá össztársadalmi igény, valójában résztársadalmi se, sebaj, végtére is vagyunk itt halottak elegen, jól ellenénk egymással, ha egyáltalán tudomást vennénk róla, hogy nem csak mi vagyunk ebben a lehetetlen állapotban.  Még érzem a hatásokat, de egyre kevésbé. Elkeverednek a múltban, lanyhulnak az érzések, fogynak az okok, de egyre kevesebb a jó hatás, és ez az egész keveréket rontja, de hát nem tőlem függ, csak kívánhatnék mást, ha még volna mód kívánni és nem csak elviselni, eltűrni, mint erdőnek a savas esőt, igaz, a gombákat nem zavarja, de hát nem lehet csakis gombának lenni, ha egyszer egész erdő voltál. Vagy mégis? A szabadság útja az eső, növekvés, szóródás, elbújás – és újra eső, emlékezve az előző magamra, mert ugyanaz, semmi bonyolultság, csak érthető, elfogadott ciklusok. Mennyi minden elviharzott, álomképem, víg járásom elveszett, télbe fúltak, égbe tűntek darvak és az emberek.