Azt mondja a guru, aki egy girhes macskából is tudott önálló netszemélyiséget gyártani, hogy időnként emlékeztetni kell a népet arra, hogy ez a blog létezik, különben a sok gondjuk miatt elfeledkeznek róla, hogy idekattintsanak. Én meg gondoltam, hogy nem, nekem bőven elég szellemi magasugrás, hogy én magam ne feledkezzem meg róla. Különben is, itt szórakozni lehet, aki erre vágyik, idejön, aki meg tévét akar nézni, odamegy. Van RSS, használja, aki magától nem tudja megjegyezni, hogy minden nap van poszt.

Már lassan kezdtem örülni, hogy a világegyetem szeret engem, hisz ennek nyilvánvaló bizonyítékát adta azzal, hogy egy ilyen helyre kis bolygó felületére hagyott születni, aminek mekkora esélye van már, ha azt nézzük, mennyi hely van ezen kívül csak a Naprendszerben, de ma reggel tízkor megszólalt a telefonom, amit természetesen nem vettem fel, mert nem szeretek álmomban telefonálni, de aztán beóvakodott a nej és kezembe nyomta az ő telefonját, hogy a gyerek akar szólni velem, egyből tudtam, hogy valahol felszakadt a valóság szövete, különben nem zaklatna ilyen embertelen időpontban, főleg azok után, hogy tegnapelőtt  szuszmogósan bolyhos kis szívem minden melegével a kezébe nyomtam a kocsim kulcsát, hogy ne kelljen neki az elemek vad csapásai veszélyével dacolva metróval utaznia, s igazam volt, azzal a hihetetlen sztorival állt elő, hogy a kocsim rossz helyen parkol, jelesül a Kulich Gyula utcában és valaki rendészek nála esdtek, hogy vigyük el onnan, kértem a fiat, hogy tartsa a vonalat, mert még bootolok, s míg az indítófolyadék lekotyogott, tudakoltam, hogy hol az a Kulich Gyula utca és hogy került oda a járgány, ekkor bontott, én leültem az asztal mellé, szembe a kérdőre kerekedett, mondhatni mangaszemű nejjel, majd mikor a sarj újra hívott, bemondta a kocsi tényleges álláshelyét, ami nem a Kulich hanem az Eötvös nevűben volt, kezdtem érezni, hogy lassan tapogatóznak egymás felé és bogulnak össze újra az elszakadt szövetszálak, belekortyoltam a kávéba, amitől teljesen felébredtem, mert elfelejtettem felkavarni, és immáron létezőként ismerve el magam magam előtt, nadrágot, inget öltöttem, megkerestem az elkanászodott járművet, tettem vele két kört a háztömbcsoport körül és beálltam a kapunk előtt épp megüresedő helyre, mert nekem mindig ott üresedik valahogy, amin nem csodálkozom, hisz a világegyetem szeret engem.