Szárnyaló ifjúkoromban – ez alatt értendő a tízévesség –, sokszor hallgattam a Petőfi Rádiót, és abban a szocialista zeneszabadosság csimborasszójaként (amiről akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen Csimborasszó), Herb Alpert zenekarát, szegény muzsikus nevét képzetlen agyam nem tudta befogadni és Hörp Albertként rögzítette, mert annak mégis volt értelme.

Ma már ritkán élvezhető az alpertiánus pszeudojazz, s mert a levegőben terjedő rádiók az én ízlésemnek túlzottan elharsányultak, mostanság vezetékes rádiót hallgatok, a www.poptarisznya oldies rádió az, amivel háttérzenét szolgáltattatok magamnak az olvasáshoz, de egyre sűrűbben kell kimenekülnöm a szobából, mert a Gálcsiki-Neményi, Cserháti-Csárli és a Záray-Vámosi csoportok időnként túlterheléses támadást intéznek a feszt sípolástól amúgyis zilált elmeállapotban lévő hallójárataim ellen, ilyenkor lerogyok a konyhai karszékembe és kávé valamint cigaretta fogyasztásával csillapítom dúlt lelkemet. A hatvanas, hetvenes évek tánczeneipara szinte futószalagon ontotta elénk a sztárokat, és sajnos a szocialista kultúrverseny se volt ment a hibáktól, bár ahogy az akkori népet ismertem, Lakodalmas Lajos belőlük is súlyosan milliomos lett volna, szóval a kultúrversenyben nem éppen mi szakítottuk át a célszalagot annak ellenére, hogy Gábor Miklós Hamletjét legalább annyi melós látta, mint a Paprika Duó és a Huncut Leánykák című országjáró produkciót, jelzem, mindkettőért fizettek az emberek, mert volt nekik miből.

Odáig még ízlelésellenőri hatalmamban sem mennék el, hogy a Spár csirke-alsócomb sütési divíziója szakácsainak rituális csonkítását javasoljam, de a hőközlő szerkezetek közeléből való végleges átirányításuk a nehéziparba kifejezetten emberbaráti lépésnek tűnne, mondjuk uránbányászni mehetnének, ha már a szocialista éra nagy projektjeiről beszélünk, voltak ezek a lukak a földben, az egyikben lelifteztek az emberek (ez volt a szerencse le), a másikon ércek és szenek türemkedtek fel a mélységből (ez meg a szerencse fel), és általában mindenki jól érezte magát, kivéve az ellenforradalmi szellemiségű értelmiségieket, akik azért érezték magukat szarul, mert a hatalom egyszerűen nem volt hajlandó bebörtönözni őket, és ha már a szerencséről is szó van, egyetlen pozitívumát ismerem a hazai bányaipar beszántásának, ez pedig az, hogy soha többé senki nem énekli már komor, elszánt tekintettel a Bányászhimnuszt, az almagyar és felsziléziai proletárízlés kvintesszenciális fülbevetülését, aminél még a Székely himnusz nyúlós nyafizása is két nagyságrenddel jobb.