Pártunkéskormányunk inzultálja a CEU-t, ami egyetem minálunk, bár már nem sokáig, aztán ha ezt is lerendezte, jöhet a baptista fogorvosok lecsukása, Moldova rég megírta hogyan működnek ezek a dolgok, bár a kormány figyelmébe ajánlanám, hogy a lehetséges ellenségek száma véges, tehát idővel kénytelenek lesznek újrahasznosítani a régieket, de ha már az első körben teljesen beszántják mindet, erre nem lesz módjuk, és Isten ne adja, hogy a sokat szenvedett magyar nép egyszer csak itt álljon ellenség nélkül, jó példája a helytelen és felesleges ellenségképzésnek a Rákóczi szabadságharc, ahol tök jól működött a valóság kommunikációs felülkeretezése, minden hülye talpas rendesen elhitte, hogy a haza meg a szabadság a vár- és vérontás tárgya, nem pedig az, hogy a Rákócziak sokallották a sóvámot, de Rodostóban is gebedt meg az összes hepciás nagyúr, úgy kellett nekik, megjegyzem, hogy egy földrésszel arrébb ugyanezt a bulit a teavámok ügyében egész jó kimenetellel csinálták meg, igaz, tőlük egy kicsit messzebb lakott a vámszedő, akinek mellesleg eszébe se jutott a Harvard nevű magánegyetemet becsukatni.

És ha már Amerika, sokat töprengtem azon, hogy a legjobb ősmagyar ételeink zöme tartalmaz paradicsomot, paprikát, krumplit, a fene tudja, mit ősehettünk Amerika felfedezése előtt?

A fentiekből eredeztethetően volt ma nálunk töltött paprika volt ebédre, ami szép magyar szokás szerint sok finomságos paradicsommártásban főtt meg, és kivételesen nem kellett bele plusz cukrot pakolnom, mert a nejnek – gondolom, figyelmetlenségből – megszaladt a keze és eleget tett bele, kimertem egy literes tálba egy adagot, szeltem hozzá friss kenyeret, utánára magamhoz vettem egy liter tejecskét, és az egészet egy tálcára téve bevonultam bűzhödt odvamba, hol nem háborgat senki, de még falatért kuncsorgó idegenek sem lelnek rám, s megettem mind, kivéve azt a négy-öt, úgyszólván észrevehetetlen pöttyöt, amellyel megszíneztem az unalmasan fehér ágytakarót, majd mielőtt visszaültem volna a számítógép elé, matracvédelmi prevencióként a foltocskák alá becsúsztattam a tejeszacskót, aztán ráhúztam a díszítésre a tálcát, s ezzel a magam részéről befejezettnek nyilvánítottam az ebédet, de nem sokkal erre bejött a nej és érdeklődött az ízeket illető szakmai véleményem felől, mit megkapván felvette a tálcát, meglátta a piros pettyeket, s nagyon letolt, hogy igazán felnőhetnék már, mert ennél egy ötéves gyerek is alaposabban képes összeocsmolni a terítőt, aztán a tálcakivivésből visszasietve levette a takarót, kezébe akadt a tejes zacskó, rámnézett, kicsit meglengette az arcom előtt, szigorúra formázta az egész fejét, de amikor becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, hogy úgy röhög, mint tíz feleség, amikor röhög.