Reggel ötkor végeztem a filmmel, s lefeküdtem, mikor meghallottam, a messzi konyhában edényekkel való zörömbölés esik, gondoltam a nej a szokottnál korábban kelt, el is indultam kifelé abbéli elképzeléssel, hogy leülök vele szemben, és addig nézek rá kévánósan hűséges kutyatekintettel, míg magától rá nem jön, hogy most megennék három tojásból lágytojást pohárban mit pirítóskenyér und paradicsom, de sajnos csak a kölkem egerészett odakint, úgyhogy sietve visszakotródtam a paplan alá.

A lágytojásos inger felébredtemkorra elmúlt, pláne amikor láttam, hogy a délután fél ötre ígért ebéd készítése során az oldalast a végén megkenyi baracklekvárral összehabart mustárral, vagy fordítva, aztán egy negyedórácskát rápirít 160 fokon. Szok ilyesmiket csinálni, aztán várja a hatást, nekem van egy komplett lereagáló készletem, melynek az alján található a "Köszönöm szépen, nagyon jóllaktam" és a tetején a térdre hullva szolgáltatott kézcsók, a mai ebéd ez utóbbit vonzotta, úgyhogy most inalok aludni, míg odakint a felhők eldöntik, adnak-e esőt vagy sem.

A nej kétrét görbedve szemezget a lekvárok között, én meg mellette állva várom, hogy felemelkedjék és lehajolás nélkül tudjam tarkónpuszilgatni, s várakozás közben lapozgatok a polcon a fűszerek között, olvasom a címkéket, turbolya, galanga, jujj. (A jujj nem fűszer, hanem indulatszó, és irodalmian egy darab j van csak a végén, sebaj.)  Amint a kévánásom beteljesül, s a nej pihegve alél kebelemen, finoman megkérdem tőle, mikor fog valamit főzni, aminek elengedhetetlen ízkelléke a galanga, és megtudom, hogy én gyakorta eszem galangát, mitöbb, gyakortabba mint turbolyát. Ez a láthatatlan, tudhatatlan része a szeretésnek kérem, nem hivalkodik azzal hogy milyen érzéki csodákkal kényeztet, hanem csak adja, én erre nem vagyok képes, nekem jellemhibám, hogy én mindenhez azonnal mellékelem a komplett receptet, s hogy kimarjult közben tőle a bokám, azt is.

A Török Monika erősen szán engem, hogy akár az a célom, hogy megértsenek, akár az, hogy csodáljanak, egyik se sikerül nekem, mert túl körmönfont mód írom le a gondolataimat, ha tudná, hogy ugyanezt művelem élőszóban is, most mi a francot csináljak, ha egyszer minden gondolatom körmönfont, kivéve persze az alapösztönökre vonatkozóakat, a lassan be, lassan ki, 200x da capo al fine nekem is hasonló mint a talajmagyarnak, legfeljebb nekem ritkábban, mert a nyerítve udvarlás nagyon dzsal a romantika ellen, röhögés nélkül viszont nem vagyok képes kimondani egy szuszra, hogy "Nesze egy kóla, gyere dugni!".

Hogy mire fel is ez utóbbi bekezdés? Nem értettem, Monika mire utal azzal, hogy a szerzőnek el kell döntenie, hogy az utókornak vagy az aktuális közönségnek játszik-e. A magam részéről az utókornak semmiképpen, mert holtan már mit ér bármi is, a jelen népnek meg azért nem, mert azt már levettem, hogy nem érdeklem az embereket (most komolyan, megírtam a XXI. század legnagyszerűbb verseskötetét, összesen elfogyott 300 pld., az e-könyv formátumból pontosan 0 darabra tartott igényt a nagyközönség, szóval igen, kurvára leszarom és en bloc  rühellem a kortársaimat), viszont szeretek írni, amit írok azt meg szeretem közzétenni, úgyhogy írok, kiteszem ide, oda, aztán ha maga az írás képtelen megdolgozni önnön népszerűségéért, hát úgy jártam. Viszont jólesik (de még mennyire), hogy pl. az alábbi cuccra a következőt reagálta a TM: "Csillagvirágszálaim. Ez egy irodalmi mű. Nem napjaink proletárjainak szól. Van erről egy kis háttérvitánk, hogy mi a praktikusabb, de érjétek be azzal, hogy hosszú-hosszú órákig eltűnődtök, mire utalhatott a szerző.", el tudnék éldegélni azzal, ha pár hetente féltucat ilyen kritikát kapnék. Na, szóval az irodalom..., de szép lenne is, ha így készülnének az időtálló darabok, ennek a megírásába például összesen hét percet fektettem, ezzel a tempóval egymagam lehetnék a világirodalom, ha bírnám szusszal.