A város tele van életösztönből felmentett fiatalokkal, jönnek szembe az utcán, büszkén befeszítik azt amit adekvátabb kifejezés híján a válluknak nevezhetünk, és nem térnek ki előlem, minél fogva aztán Nurejevet megszégyenítő piruetteket kell bemutassanak a járdaszegélyen, a nej meg, akivel karonfogva sétálok, rángat és fedd, hogy miért bántom a jövő nemzedékét, s ügyet se vet szabadkozásomra, hogy csak én csak természetesen szelektálok, ha már a fizikatanáruk nem tette a tökéletesen rugalmas ütközést tárgyaló dolgozatuk értékelése során, és bevonszol a cukrászdába, előre óva intve attól, hogy érvényesítsem agg korommal járó névleges és vásárlói mivoltommal járó tényleges jogaimat, betámaszt az ajtó mögötti sarokba, ahonnan csak magamban mormogva puffoghatok, amikor az eladókisasszony mosolytalanul veti az én napsugaram lába elé a szavakat és fogdossa mezítelen kezével a tortaszeleteket, melyeket itthon aztán megeszünk, mert finomak, de én csak azokat, amelyeket oldalról nájloncsík véd, mert hogy jövök én ahhoz, hogy vadidegen bélflórát ozsonnáljam drága pénzért.

Szinte minden nap döntenem kellene afelől, mi legyen másnap az ebéd, ilyenkor rámutatok, hogy nem kell főzni, mert a hűtő tele van kajával, mire fülön ragadtatok, a fridzsider elé vonszoltatok és szembesíttetek a sanyarú valóval, mely szerint valaki az éjjel kiette onnan az utolsó adag főtt ételt is, tehát nyilatkozzam, mielőtt komolyan megharagszik, s ekkor már nem merem bevetni a csodafegyvereket, hogy el is mehetünk étterembe, de rendelhetünk házhozszállítós kaját is, hanem hirtelen kell mondjak valamit, most azt mondom, dödöle, mire az asszony elmosolyodik, és ki is húzná az oldalamból a konyhakést, ha nem tudná, hogy elvérzem, ha nem tesz a helyébe másikat, kettőt viszont rendes háziasszony nem koszol egy művelethez.

Tegnap, kitörve önértékelési zavaraim mocsarából beláttam, hogy nem vagyok elég érdekes, fontos és szeretnivaló ahhoz hogy továbbra is részese kelljen legyek a nemzeti nyilvánosság nagy színterének, lekoccoltam a Facebookról. Amúgy is, a költség-haszon elemzés szerint jóval kevesebb boldogságot tudok onnan begyűjteni, mint amennyi energiát fektetek az eredmény eléréséhez szükséges barkácsolásba, márpedig vénkorom egyik alapszükséglete a boldogság, melynek keresését az amerikai Alkotmány például alapvető emberi jogként, ám semmiképpen sem kötelezettségként említi, a hasonló funkciójú magyar törvényhely pedig tudtommal egy szót nem veszteget a boldogságra, na, úgy is néz ki a társadalmunk, én tehát az "előre a befektetésmentes boldogságért mozgalom" keretében alább adtam az ezirányú, mennyiségfetisiszta vonalat és csatlakoztam a minőségorientáltak kicsiny, de elvileg létező csapatához; reményeim szerint a világ ettől még nem fog satuféket nyomni, bár ha mégis, sátáni kacajom ott fog visszhangzani a talajukvesztett milliók kínzokogása felett.