Most, hogy magamat is beleértve már rendszerszerűen beállt e blog olvasottsága 3 főre, s így tulajdonképpen titokban tudhatom érezni a szégyenemet, végre leírhatom a problémámat.

Kezdem azzal, hogy amikor beköltöztem ide, Török Monika szólt, hogy szívesen segít felpörgetni az olvasottságomat, vagyis szóljak és ő annyi helyen osztja meg az írásaimat, hogy csak győzze a számlálóm követni. Nos, ez volt nekem a bajom akkor is, amikor még haza legnagyobb költője voltam, hogy nem, nem szólok.

Van egy pár szerző, akinek az oldalára naponta odakattintok, írt-e valami újat, mert öröm olvasnom amit közzétesz, egyfelől a gondolatai, másfelől a stílusa miatt. Olyan emberrel ezt nem csinálom, akinek az írásait nem tartom kiemelkedő minőségűnek. Vagyis ha az én írásaim nem ütik meg másnál azt a mértéket, hogy azzal keljen az illető, hogy vajon mivel örvendeztet ma meg a kiski, akkor én tudomásul veszem, hogy nem vagyok elég jó szerző neki. Ha pedig nem vagyok, akkor nem pofátlankodom oda hozzá, hogy ugyan már, nyomj pár szánalom-megosztást, mert azzal tudok együtt élni, hogy korántsem vagyok olyan jó író, mint hiszem, de azzal semmiképpen sem, hogy kegyelemkenyéren éljek.

Ugyanez motivált abban is, hogy abbahagytam a költői munkát, mert ha annyit nem tudtam elérni, hogy az emberek várják, igényeljék az újabb versemet, akkor nem érdemes csinálnom, mert ugyan, kinek? És mint e blognál, ott is bebizonyosodott az igazam, hogy az olvasóknak mindegy, írok-e valamit vagy sem, hiányérzet mentes, teljes életet tudnak élni akkor is, ha többé egy betűt nem olvasnak tőlem. Van persze, aki szerint korszakos költő vagyok, előtte ott áll a lehetőség, hogy vállára vegye a verseimet és véres kardként hurcolja körbe őket az országon, továbbá díszkötéses albumokat követelve üvöltözzék a kiadókkal. Aki viszont ezt magától nem teszi, annak egy szavát se hiszem, amikor dicsérni kezdi a műveimet.