Tegnap jósoltam, hogy a Párt hogyan fogja szétcseszni a jövő heti tüntetést, a szokott mennyiségű reakciót kaptam a felvetéseimre, de a mai nap már a lelkesedés jegyében telt, veszettül büszke voltam magamra, éjszaka háromra kész lettem a fordítással, szépen kinyomtattam, öt oldal, nem tűnik soknak, sebaj, kiosontam és eldugtam a nej laptopjába, mert tudtam, hogy amint hatkor megszólal a rádióban a hétvégi ezotériás nő, azonnal kikapcsolja a sípládát és beizzítja a gépén a nosztaliga adót, és akkor megtalálja, lesz jókedv meg puszizás és ölelgetés, ami minden rendes műfordítónak alapszükséglet-kielégítési járandósága, s melynek reménye nélkül bele se lehet kezdeni ilyesmibe.

Aztán elküldözgettem a lényeges embereknek, ezekből van nekem három, most várom a hatást, meg persze vártam, hogy megjöjjön a fiam és a menyem, és akkor tőlük is begyűjtök egy tételre való, még sütőmeleg elismerést, és még mindig röhögök, ahogy miután elolvasta a srác, egy órán keresztül, míg el nem mentek, skadálva beszélgettünk, ezt amúgy olyan 15 éves kora óta tudjuk, néha ránk tör az elmeháborodás, és a fél napot hexameterekben beszélgetjük át, és eszembe jut az is, hogy ezt az apámmal is csináltuk.

Mást erről nem tudok elmondani, hogy a kedvenc klasszikusomat, Gump urat idézzem, de most inni fogok egy kupica áfonyapálinkát, mert az jó, és eszem egy szelet tortát is, mert megérdemlem.