Senkit nem érdekel a CEU. Már persze eltekintve a nyugati világ értelmiségének jó részétől, akiket pontosan egy darab aláírás, nevesebb személyek esetében egy darab nyilatkozat erejéig izgat a probléma. Magyarországon a CEU dolgozóit és családtagjaikat, jelentősnek nem mondható számú egyéb egyetemi munkást és diákot, valamint a velük szövetséges munkanélküli értelmiséget izgatja a dolog. Ők azok, akiket a szellemi leépültség különböző fázisaiban lévő percemberkék időnként összetoboroznak, hogy slattyogjanak végig a belvároson, mert csak. Aztán nem történik semmi, mert ahhoz képest, hogy holnapra zsíros vagy zsírtalan kenyér legyen a gyerek uzsonnája, a CEU annyira marginális kérdés, hogy igazából egy újságcikket nem ér meg, tehát az összes újságíró beszpídezett Tigrisként ugrál a témán.

Senkinek nincs se mersze, se esze kijelenteni, pláne megszervezni, hogy a kisvárosok, tanyák és falvak népét kell fellázítani, hogy verjék agyon a helyi kiskirályokat, aztán gyöjjenek fel Pestre, mert itt is lenne kit kiverni a blazírt pofája alól.

 Senkinek nincs meg se az elhatározása, se persze az anyagi és fizikai ereje ahhoz, hogy az erőszakszervezetek néhány kulcsfigurájával eljátszhassa a plomo o plata-t, és biztosítsa a fegyveres támogatást a kormány letartóztatásához, és tagjainak a Gyorskocsi utca közismerten csúszós lépcsőin való sajnálatos lezuhanásához. Már persze a feltáró jellegű, részletes beismerő vallomásaik aláírását követően.

 Senkinek nincs annyi esze, hogy már egy (egy? hat!) éve minden faluból begyűjtse az információkat arról, hogy a helyi hajjakendek milyen mentális ésnyagi eszközökkel tartják rettegésben a népet, s senkinek nincs annyi komisszárja, hogy az adott napon állampolgári letartóztatást foganatosítson ellenük, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy megbízzon falvanként pár igen elkeseredett emberben, aki fű alatt hajlandó is lenne tenni valamit a világ jobbra fordításáért, mely világ alatt az ő 10 kilométeres környékét értjük. 

Senki nem volt hajlandó a még hatalombani időszakában összelopkodott milliárdokból elenyésző összeget fordítani arra, hogy a falvak és kisvárosok lakosságát tájékoztassa az ország, s benne magának a tájékoztatandó polgárnak a helyzetéről, az okokról és a következményekről.