Ennek a képnek semmi köze a poszthoz, de olvastam, hogy seggel-csöccsel bármit el lehet adni, a magaméról viszont ezt akkor se hiszem el, ha mindenki, aki akar tőlem valamit, keményen bizonygatja.

Ver engemet a sors ezzel a kocsival. A nagyzolás önátka csap le ősz fejemre, s költeti pénzemet. Kezdjük azzal, hogy a járgány olyan széles mint egy kamion és olyan hosszú mint egy kisebb vagon, ergó nem fér be sehova, az automata garázsok minden irányban tízcentikkel kisebbek, az még egy mulatság, amikor sok perc kísérletezés után ki kell hátráljak a boxból, örömére a mögöttem várakozóknak, s folytassuk azzal, hogy közel nem ekkora batárokra tervezték a  parkolóházak kanyar-rámpáit. E koromra prognosztizáltam annó, hogy már sofőr fog rendelkezésemre állni, de sajnos nem jött össze, viszont egyre biztosabb, hogy ez a kocsi nem esik az én vezetési képesség-tartományomba, de már nincs mit tenni. A város egyszerűbb lelkű lakosságában meg van egy ösztönös ellenszenv a túlspilázott autók iránt, és ennek szeretnek lakáskulcsukkal nyomatékot adni, hamarost tehát kénytelen leszek egy átlátszópáncél-fóliába beruházni, persze csak azután, hogy a sorozatosan megtört első sárvédő újra esedékes cseréjét megejtettük, mert nem lehet ám kikalapálni, mint a rendes autókét, ugyanis aloménomból van az egész kaszni, lassan rá fognak állítani egy komplett gyártósort, az én törésmunkám családok tucatjait fogja biztos jövedelemhez juttatni. Először is egy kisfurgon gyalulta le, amikor kegyeskedett beállni elébe, és nem hagyott cetlit, hogy megússzam az önrészt, egy hónapig tartott, míg a gyár küldött új alkatrészt, másodszorra egy kedves asszonyság dúrta le ugyanott, ő legalább beismerte a saját biztosítója terhére, most meg egy másodpercnyi figyelmetlenség okán zúztuk be az elejit, úgyhogy kezd a veszteség-nyereség számításom rossz irányba billenni. Ezt úgy számolom, hogy ingyen parkolok az utcán, amivel is havi 60.000 forintot spórolok, tehát az összes javításra egy évben van 720.000 forintom, és most tartok így félmilliónál, namost ha jön a hólatyakos, csúszkálós időszak, ki tudja, mennyiből úszom azt meg.

Az én drága, friss és üde Juvenáliszomban, hogy unalmas ne legyen, 29 féle hexametert használtam. Persze nem direkt, annyira azért nem vagyok jó hogy előre eldöntsem, milyen lesz egy adott sor ritmusképlete, ahogy esik úgy puffan módon születik a sor, viszont utólag szeretek statisztikázni, örülni az ilyen apróságoknak, amíg persze ki nem derül, hogy valaki ugyanennyi sor alatt kétszer ennyi hexameter variációval operált; jó lenne tudni, egyáltalán hányféle létezik, de ezt gondolom a bölcsészkarokon magoltatják be az akkor még teljesen jószándékú srácokkal, én meg ugye mérnök vagyok, tessen engem a gerbertartóról vagy a nyomatékábra burkolásról kérdezni, illetve ne tessék, mert ez utóbbit már elfelejtettem, különben is általában véve hagyjanak békén, szegény beteg nyugdíjas vagyok, segítség. A lényeg, hogy szerintem roppant sokféle ritmust használtam a munkában, persze hiába, mert eddig egyetlen kiadó se dörömbölt az ajtómon, hogy zseniális alkotásom által meggyőzetve felkérjen, illő fizetség fejében csináljam meg a többi szatírát is, nincsen ezeknek vér az altestében, mondjuk mitől is lenne, akinek volt, az már mind csahoskutyai beosztásban hörög-acsarog a Fidesznél, a béta-, céta- és détahímek meg ráülepedtek az irodalmi lapok oldalaira, mint a konyhai gőzök olajlecsapódása a rég használt vágódeszkára, s elandalodva gyönyörködnek az önmagukból képződött ragadós lepedéken, hogy lám, de kiváló irodalom is vagyunk mi.