Levetett aggyal bóklászom a lakásban, cigi, kávé, konfitált kacsamell és az ablak alatt hömpölygő forgalom, ajzott ifjak, húszéves kocsijuk felpörgetett hangján elélvezők és esőkopogás. Hajnal, reggel bármely napszakban, éjjel hat, délután négy óra alvás, közben a semmi bámulása, rossz könyvek egymás után, este néha egy-egy sör a kocsmában, egyiknek sem sikerült törzskocsmai státuszt kivívnia, nincs önálló hangulatuk, nekem sincs önálló hangulatom, mint ahogy már Szókratész is megmondta, elkorcsosult a világ, kivesztek az értékek, menjetek el ufárszin, ezt nem ő mondta. 

A haszontalanság érzete nem túlélési ösztönzés. Nem is indok az öngyilkosságra, de nem is kell ilyesmivel vesződni, mert az emberben a feleslegesség narratívája kis gócokat épít, amelyek számtalan különféle módon önkárosítják az egyedet mintegy fajtisztítási célzattal, így jön a szívritmuszavar, a gyomorbántalom, májkárosodás és a rák valamelyik öntelt formája, hogy az egyedet kiszelektálja a hasznosak közül. Hmm. Ez eléggé ezoterikusnak hangzik, mintha a mentális hurkok képesek lennének fizikailag ráakaszkodni az egyes funkciókat ellátó szervekre és megfojtani őket. Az agyam azt mondja, ez marhaság, sci-fi, de ki nem hallott még olyanról, hogy egy öregember egyszer csak abbahagyja az élést, minden különösebb látható ok nélkül? 

Kicsi és rugalmatlan a lét, fájó zúzódásokat okoz, melyek már nem gyógyulnak, ottmarad a bebarnult helyük, szegény kórboncnok, vagdoshatja őket, hátha érdekes, de hát nem érdekes, innen, a halál e feléből nézve igazán azt se tudom, mit találhat egy kórboncnok érdekesnek, most már nem is fogom kitudni, messze mélyre süppedt bennem a kíváncsi borzongás, ami minduntalan beszökni ösztökélt, amikor moziba igyekezvén kölökkoromban elslattyogtam az Üllőin a hulladaraboló intézet előtt, de azóta sok boncolási ismeretet szereztem steril, tévémutatta módon, mentesülve a vele járó szagoktól és a ténylegesen látható, szotyogós trutymótól, ami az ember belseje, mert ezeket szerencsére csak sejtetik a kamerászok mint a világ urai a világ, az ország, a város állapotját, nem is jó az látni, hogy készül a jövő, nekem igazság szerint már az is sok, amennyit a jelen gyártásából látok, boldogok a lelki szegények, sajnos állandóan odavisz a lábam a szobainashoz, nézegetem az agyamat, szép rózsaszín, lüktet, csinálna valamit, tisztára mint egy horrorfilmben a gonosz entitás, amelyik a sarokban gubbasztva várja, hogy közelebb menj és rád ugorhasson.