Soha többé. Amikor Esterházy meghalt, írtam róla, s ez volt az utolsó tisztelgésem, mert bár azóta is halnak mindenféle népek, írók, olvasók, nemolvasók és nemírók, egyikről se emlékeztem meg. Előrehozott bosszút állok a magyar társadalmon mire meghalok.

Ez számításaim szerint olyan 15 év múlva lesz esedékes, tehát addig jó kétmillió magyar ember fog úgy meghalni, hogy pont annyi gondolatot vesztegetek rájuk holtukban, mint ők rám éltemben. Ha ehhez hozzászámoljuk az eddigi hatvanegy évem alatt megholtakat, akkor sacc/kábé ki is jön a tízmillió fő, vagyis életem alatt egy komplett népességnyi kiterített magyarral nem kerültem még olyan távoli viszonyba se, hogy egy betűt is írjak róluk.

Mostanság maximum napi 3x5 percet töltök a Facebookon, gyorsan átpörgetek minden személyes poszton, csak a híreket és a kapcsolódó cikkeket nézem meg, persze látom, hogy X két éve, Y négy éve halt meg, s emlékeznek rájuk a népek. Úgy eltöprengtem, miért is lesz jó nekem, ha egy tökismeretlen figura halálom után két évvel beírja az akkori Facebookba, hogy jaj, már két éve nincs köztünk a Király. Azt tudom neki miért jó. Hát azért, mert nem tudom pofán kúrni, hogy de jó fej vagy, akkor nem hiányoztam, amikor éltem, csak most?

A leépülésem kezdetét azonban Esterházy halálától számítom, addig ugyanis mindenféle ideológiai indíttatás nélkül nem írtam a halókról, azóta viszont kifejezett kéjjel nem nekrológok, csinálják azok, akik együtt dolgoztak, éltek az illetővel, akiket figyelmére méltatott s viszont, illetve azok, akiknek semmi jobb dolguk nincs, mint hozzádörgölőzni a hullához, hátha ebből végre háramlik rájuk is egy kicsi szegény megboldogult dicsfényéből. Most már persze tudom, az Esterházy megemlékezés se kellett volna, mert hát nekem épp annyi közöm volt csórikámhoz mint a magfizikához, visszagondolva azt kell mondjam, hogy a hulladörgölők csapatát erősítettem, persze rám is csak annyi glóriamáz kenődött mint a többi hasonlóra, így belegondolva kínosan is érzem magam.

Az azóta meghalók esetében, ha véletlenül érezném is a késztetést, erre és azokra a színészekre gondolok, akikhez odamennek az utcán az egyszerűek, mert minden csütörtök este látták a tévében, és régi ismerősként kezdenek vele fecserészni, aztán mélyen meg vannak sértve, hogy az nem tudja őket hova tenni. Mondjuk az elhunytak védekezni se tudnak, de nem is idegesíti őket a plebsz nyomulása. Malus - bonus.

És ezzel be is fejeztem a blogolást, elbúcsúzom attól a kilenc embertől, aki időnként idekattintott, ennyi embernek akár személyesen is elmondhatom amit közölni szükségesnek tartok, igaz, egyre kevesebb dolgot tartok szükségesnek közölni.