Béke. A béke az jó dolog. A békében megölt emberek gyilkosát elfogják, elítélik. Vagy ha nem is fogják el, de össztársadalmi szinten helytelenítik a tettét. Békében lehet dolgozni a jövőért, nem gondolja az ember, hogy a gyerekét nem lesz aki fölnevelje, s nem gondol azzal, hogy a gyerekét erőszakos halál fogja érni. Békében az ember nem vág ki egy darabot a döglött lóból, hogy legyen mit ennie, és békében nem lakik félelemben egy pincében. Békében az ember utazik. Utazik a nagymamához, kirándulni, üdülni. Meg ünnepel. Nemzeti és egyházi ünnepet. Családit is. Évfordulókat.

Egyes férfiak sokat kínlódnak, hogyan tartsák meg szerelmüket szerelmesnek, hűségesnek. Pedig nem nehéz. Néhány tanács kezdőknek és haladóknak:

Azt írja az újság, hogy miután elvették a fizetésüket, a katalán elnök és tettestársai megléptek Belgiumba, gondolom a kasszát nem vitték magukkal, de erről később biztos többet is meg fogunk tudni, illetve mindent meg fogunk tudni arról is hogy vitték meg arról is, hogy nem. Mindenesetre érdekes, ha nem is újdonságszámba menő megoldás, hogy felszínre bluggyannak a faszarcúak, felhergelnek, szétkúrnak egy országot, aztán amikor jönne a dádá, veszik a cókmókot és odébb mennek egypár határral. A búgatott tömeg meg ottmarad, és ha tovább hisztizik, kapja a megtorlást. Ha kussol akkor is. 

(Ennek a képnek szintén nincs köze a poszthoz, de a múltkor a férfiolvasók nagy táborát céloztam meg a női seggel, és úgy vélem, az esztétika ugyanennyire jár a nőknek is.)

Vagy butászom, feltéve hogy ikes igéről van szó.
Gondoltam megírom, hogy a bölcsészek, művészek milyen egy lapossarkú népek, hivatkozva a Dramaturgra, aki 12 éve nem csinál meg egy munkát, amit előre kifizettem, meg a Docensre, aki meg nem adná a harminc rongyomat, aztán kezdtem számbavenni, hány ilyen esetem is volt még, és rájöttem, hogy sehány, pedig hosszú életem során százával ismertem bölcsészeket és művészeket.

Kultúrember csak akkor erőszakol nőket, ha túlélte az ostromot és megkezdhette a két napos szabadrablást a városban.

A képnek semmi köze ehhez az íráshoz, de mivel 4-re csökkent az olvasóim száma, úgy döntöttem, zúzós marketingkampányba török ki, bár azt mondják, lesz valami rendelkezés, hogy nem lesz majd szabad női seggel árulni olyan terméket, ami nem női seggre való, és belátható, hogy a papíralapú újsággal szemben a blog még arra se jó.

Van az amerikaiakban valami fura, ahogy a bűnözőkre néznek, dalokat, filmeket írnak róluk, általában helyeslően tekintve a súlyosan szociopata figurákra és véres életútjukra. Gondolom, ki kellene vonni a forgalomból a Robin Hood sztorit, és akkor a kölkek nem hinnék, hogy a bűnözők olyan jó fejek. Na persze ha azt nézzük, hogy az országuk java részét kíméletlen népirtással szerezték meg, bár ugye mit is nyom a demokrácia szent zászlaja ellenében a latban az a húsz-harmincmillió indián, akit lemészároltak sűrű igyekezetükben, hogy legyen hol kukoricát termelniük a Bonnie-ra és Clyde-ra nosztaligázó középemberek számára.

Sátáni összeesküvés áldozata lettem. Az úgy kezdődött, hogy leugrott a szinte új cipőm sarkának a fele. Konkrétan a jobb lábasé. Ez úgy derült ki, hogy beléptem az irodámba, és a kövezeten megtett második lépésem egy kézen átfordulással kombinált hasmánt szaltóban végződött, ami nem megszokott mozgáselem nálam. Így tudtam meg, hogy a cipősarok belsejében fémszegek vannak.

A rend az egy csalóka dolog. Beszélünk a természet rendjéről, mikor pedig megállapíttatott már, hogy a természet rendje nem más, mint az entrópia, ami ugye maga a rendetlenség. Tehát a rend, melyre amúgy és általában az embernek igénye van, természetellenes. Vagy ha az embernek fajspecifikusan van rá igénye, akkor mégis természetes? Vagy az ember természetes igénye kivétel a természet általános rendje alól?

Számot vetettem az életemmel. Nulla jött ki. Kínos.