Hallgatom a neten a rádiót, megszólal a Have I Right, én meg fogom magam és mert ezt terveztem a szám elindulása előtt, kimegyek a szobából a konyhába, ott hagyom az egyik kedvenc számomat, nem gond, akármikor meghallgathatom, akár meg is nézhetem a klipet, mindig minden azonnal rendelkezésünkre áll, semmire se kell várni, vágyakozni, a szórakozás elvesztette ünnep jellegét, alapfunkcióvá silányult, rémes.

Ülünk a saját énünk érzelmi gravitációs kútjában és a szomszédos kutakban ülőkkel kommunikálunk a két üreg közötti, mindent a saját természete szerint eltorzító falakon keresztül, és csodálkozunk, hogy senki nem akar átmászni a mi kutunkba, csak az nem jut eszünkbe, hogy mi menjünk át, igaz, ha eszünkbe jut, kiderül, hogy se eszközünk, se képességünk rá, ezért aztán megpróbáljuk leegyszerűsíteni a mondandónkat, hogy minél kevésbé legyen képes az ártó közeg eltorzítani, a magyarázó részletek helyett így lesz mindenből utasítás és kinyilatkoztatás, a másik kútból meg egyetértő vagy tagadó válasz, és rémülten hallgatjuk, ahogy az egyetértők továbbadják az utasításunkat úgy, ahogy ők értették, és hogy annak semmi, de semmi köze nincs ahhoz a csillogó igazsághoz, melyet megpróbáltunk átadni.

Csodára lenne szükség, az ember buta, a sok ember még butább, és hisz a csodákban, hiszi, hogy létezik az őérte égő, tiszta vezető, hiszi, hogy bárki alkalmasabb a vezetésre, mint egy égve lelkesedő, karizmatikus ember, pedig a vezetésre kizárólag az alkalmas, akit hét ökörrel vonszolnak fel a hatalom csúcsára, és persze ő is csak addig, ameddig meg nem telepedik, mert hát a világ berendezkedése csak egyféleképpen jó, úgy ahogy "Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba" elgondolja, minden szépen fehérre meszelt, egységes, sarkos, precízen, olajozottan forog a sarkai körül, és ahhoz, hogy ez így legyen, csak pár kisebb áldozatot kell hozni, járulékos veszteség, belefér, és a hatalom szemében, fejében simul és csiszolódik is a világ, mert a közelében lévők attól való félelmükben, hogy ők is a veszteséglistára kerülnek, rémülten igyekeznek neki bizonyítani, hogy már elérte a célt, már minden olyan, ahogy ő elképzelte, és az ilyesmihez az őszinteség a legjobb fegyver, hát hiszik ők is a csak fehér, csak szegletes szobák ideáját, mindössze a nyúltagyukban szűköl az odarekkentett racionalitás, hogy mi lesz, ha egyszer betör a mégiscsak görbe és színes világ.