Megjelent a félelmetes és kegyetlen kínhalállal fenyegető kéményseprő, kereste a kaminlukat, nem lelé, néztem rája a szemem sarkából, dörmögött, vártam, vártam, jegyzőkönyvet vett elő, beleírta hogy minden rendben, aláírtam, átvettem a másodpéldányt, kiengedtem az ajtón, most várom a számlát, amit majd megkifogásolok, mert nem mért se CO2-t, se huzatot, és akkor visszajönnek, keresik majd a kaminajtót, én meg nézek majd rájuk a szemem sarkából. Most visszaolvasva ezt a mondatot, a precízebb érthetőség kedvéért azzal a pontosítással szeretnék élni, hogy nem a jegyzőkönyv másod-, hanem a kéményseprő egyetlen példányát engedtem ki az ajtón.

Kéne írni egy könyvet Jácinttól daturáig címmel, benne sok-sok szín, hangulat lenne, mindent betöltő illatok, egy ház, egy utca, kertek és senkivel sem perlekedő, de egymással szemben nem is közömbös emberek és semmi, de semmi konfliktus, áprilisban kezdődne a kifinomult emberek orgonájával, a jácinttal, ahogy egy magas pohárban áll a konyhában a csokor, és amikor valaki átmegy a konyhán, megbillen az orrát elárasztó, a kiskutya fülének szőrpuhaságát idéző, kék-fekete illattól, s harmadszor is keresi a titkot, hogyan hozta elő ez a virág a kamaszkor előtti élete érdekes, mivel se fenyegető izgalmát, az ünnepi alkalmakra becsavart százas körte fényében kanasztázó felnőttek fröccstöltögetős csevegését, láttatna a mű rendetlenséget, véletlen és egymáshoz nem illő mondatokat, és végződne a könyv novemberben, amikor az estét megszédítő aranyzöld daturaillat utószorra lepi el a teraszt, amikor már nincsenek legyek, szúnyogok és a nagymama a vállára terített kockás pléd alatt az öklébe lehel és éktelen magas hangon, szinte vinnyogva nevet az utolsó fűben önfeledten hempergőző kutya kajlaságán, és persze a köztes hónapok illatairól is szólna a könyv, akár a széles szántók éretlen trágyaszagáról is, mert az is fontos illata az évnek, bár a városnak nem, és valamiért a városi illatok, szagok nagyobb súllyal esnek latba a szerkesztőknél, hiába no, ritka a kisfaluban működő kiadóvállalat, persze ezt a regényt nem én fogom megírni, mert nem értek hozzá, csak annyit tudok, hogy egy rendes regénybe konfliktus kell, belső és emberek között való, és ez nem ilyen regény kellene legyen.

Volt nekem ez a hatvanadik születésnapom, olyan évforduló ez, amikor a jelesebb személyiségeket köszönteni szokja a szakma. Idestova ennek fél éve, és vagy a Magyar Posta slendriánabb még a szokottnál is, vagy én vagyok sokkal kevésbé személyiség, mint azt hittem magamról, meglehet, hogy magam vagyok a Peter-elv alanyi példája, aki minden hivatali és egyéb ranglétra nélkül, már csecsemőként eleve meghaladtam a magam kompetenciaszintjét, csak szánó jóindulatból nem szólt nekem erről ezidáig senki, békesség a földön a jóakaratú embereknek, a többi meg hanyatthányásban dögöljön meg, ez utóbbi rész nem szerepel Lukács könyvében, persze a Károli féle fordításban eleve nem ez van, hanem hogy "Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat", ami meglehetősen nem ugyanazt jelenti, csak így körülményes lenne a szószékről gyűlölködni a melegek, a leányanyák és egyéb csoportok tagjai ellen, ezért a katolikus verzió kissé kirekesztőbb, mit kissé, erőteljesen kirekesztő, lásd: "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!" na most melyik a förtelmes hamisítvány, nem tudom, nekem mindenesetre jobban tetszik az, hogy legyen jóakarat az emberekhez, azokhoz is, akik jelen pillanatban – reményeim szerint – éppen hanyatthányástól fuldokolnak.