Az első mediciális hepcia akkor tört ki belőlem, amikor hetedikes koromban egy kiránduláson eltört a kezem, és az osztálypénzből fenntartott elsősegélyládából a rögzítésre felhasznált kötszereket az én költségemre akarta pótoltatni a tanárnő, közel negyed órán át ütköztettük érveinket e témában, végül arra jutottunk, hogy én nem fizetem ki, ő meg nem tud mit tenni, majd két hét múlva jött a biztosítótól a négyszáz forint, amit anyám zsebre tett, én viszont követeltem, hogy adja nekem, mert az én tevékenységem folytán tettünk rá szert, anyám ellenben azzal érvelt, hogy ő fizette a biztosítási díjat, végül arra jutottunk, hogy ő nem adja ide, én meg nem tudok mit tenni, a kiskamasz lét az igazságtalanságok és az elnyomatás egymást követő hullámvölgyeinek sorozata, olyan mint a magyar vidéki út, a világon az egyetlen, amelynél egymás után két hepe is következhet, még szerencse, hogy nagyjából ugyanekkor kezdődik az élet szerelembe borulása, amely szintén sok-sok hepére ad lehetőséget, már azoknak persze, akik nem olyan szépek és okosak mint én.

De felnőve se változnak a dolgok, az egészségügy minden részlege engem akar pumpolni, de mert közülük csakis a fogászat az, amit igénybe kell vegyek, ők próbálják kiszedni belőlem  a többi szakágon megspórolt pénzt is. A fogaim nagyjából rendben vannak, így, hogy a hetedik ikszet taposom a többségük persze már boldogan őrli a mennyben a sósziklákat, aki nem tudná, csakis azért hullanak ki az emberek fogai, hogy a mennybe kerülve kősót őrölhessenek, a felnőttek fogai végzik az előőrlést, a tejfogak a finomolást, így készül a táplálkozási célú nátriumklorid, leánykori nevén só, ami nem csak ízfokozó, hanem a  tengertől vastagbélig mindenben ott van és ha nincs belőle elég valakiben, akkor az bele is döglik hamar, ezért is kedvencem az a zacskó, amire rá van írva, hogy klórszegény, csökkentett nátriumtartalmú só, mindig elmerengek, hogy akkor mi lehet benne, nem is értem melyik egészség-elmeroggyant szekta gondolja, hogy a só nem jó úgy, ahogy van, mert ennél paleóbb dolgot elképzelni is nehéz, naszóval a számban maradt fogakról kezdtem írni, amelyek közül az egyiket egy étkezés során jól meglöktem a felette lévővel, amitől kissé kilazult, hát elmentem az orvoshoz – megfigyeltétek, hogy ennek a szakmának a neve azzal kezdődik, hogy "orv"? –, és felhívtam a figyelmét arra, hogy amikor legutóbb nála jártam, furcsállottam, hogy a frissen alkotott fölső fogaim párhuzamosak az ajkammal, míg az alsó fogsorom balra lejt, s hogy ez jó-e így, mire azt mondta, nagyon jó, de hát nem jó, szóval azzal indítottam, hogy a nempárhuzamosok nem a végtelenben, hanem a számban találkoznak, így aztán nem tartanám reálisnak, ha most pénzt akarna kérni, mire ő hümmögött, és ahelyett, hogy az ütköző fogat lecsiszolta volna, összeragasztotta az összes alsó metszőt, szerinte most már aknabiztos, ez lefordítva nemorvosra  azt jelenti, hogy most nem fogom tudni kilökni az állkapcámból az egyetlent, ami mozgott, hanem egyszerre lököm ki a teljes kerítést, iszonyat pénzeket spórolva a jövőben a szilárd táplálékok árán, persze a dokin nem, mert ez egy okos orvos, amit most nem fizetek ki neki, azt a pénzt ráteszi majd egy későbbire és így mindketten boldogok maradunk.