A nej és a nagyobbik gyerek épp a kész sztrapacskát suvasztották be a sütőbe, amikor első álmomból felserkenve kitámolyogtam konyhába, hol is lerogytam a székemre és elhaló szemöldökmozdulatokkal mutogattam a kávéspoharam felé, mire a gyerek abbahagyta a sütő töltését és főzött nekem gyorsan fekete levest, majd nekiállt a sztrapacskaügyi hulladék szemétládába való gyömöszölésének, mint tudjuk, a szemetes olyan, hogy ha nagyon, de tényleg nagyon akarja az ember, akkor bármennyi további étel- és csomagolásmaradvány belefér, ennek ellenére javasoltam, vigye már le a kukához, rémes dolog, hogy nem elég már kitenni az ajtó elé, ahonnan a házmester gyűjtené össze, de hiába, elmúltak a szocializmus embertelen napjai, amikor még ilyen szolgáltatásokkal keserítették a bérházi lakók életét, el is indult tehát a cuccal a kölök, és azzal a felkiáltással, hogy négy perc az egész, nyitva hagyta az ajtót, és olyan gyorsan eltűnt, hogy tiltakozni se volt időnk, de amikor visszajött, nagyon megfeddtük, hogy az ő ajtóóvatlansági hibája miatt be tudott rontani hozzánk egy falka migráncs és el akarta venni a munkánkat, a nej készséggel félre is állt a mosogató elől, de se ez, se a latin szöveg magyarra fordítása nem tetszett nekik, ezért inkább megöltek minket, de a srác nem vette szívére szülei szörnyű végét, hanem a valóság teljesen ferde – szakkifejezéssel élve: Sorosista – látásmódját alkalmazva megpróbált azzal érvelni, hogy hiszen élünk, mire azonnal tromfoltam, hogy "de már elmúlt", mert nagy rajongója vagyok a Gyalog galopp című dokumentumfilmnek.

(Mellékszál on) Igazából semmi nem változott, valahogy mégis más a légkör most, hogy újra dolgozom. Szó sincs arról, hogy hirtelen lábujjhegyen járásba tört volna ki a nej, vagy még több gondoskodással venne körül, leginkább mert ez úgyszólván lehetetlen, hanem csak az egész nap lett kicsit gyöngyházfényűen áttetszőbb, kevesebb a levegőben a sarok, az él, megint megindult a körjárásom, amitől jóval sűrűben fogy a cigi, mert kérem újat írni lehet dohányzás nélkül, de más munkáját újra- és átcsinálni lehetetlen, minden tíz sorból legalább egynél van egy bukli amin nem vagyok képes átemelni az agyamat, ilyenkor elindulok kifele, rágyújtok és többnyire már az első slukk előtt beugrik valami változat, mormolom magamban, el ne feledjem, aztán jön a nagy éca, tollat, cetlit húzok elő, leírom, s ahogy visszafekszem a gép elé, egyszer csak eltűnik a bukli, hogy néhány szónyira ott legyen a következő, lassú munka ez, és ha nem lenne ez az opálos-selymes tapintása a levegőnek, nem is lehetne benne semeddig se jutni, nem is tudom, maga a munka vagy a munka tárgya az, ami kelti, persze csak úgy jó ám ez, ha nem munkaként fogom fel, mint ahogy abban az értelemben, hogy fizetnének érte, nem is munka, ez egy ígyszeretem tevékenység, ahol mindig ott a menekülő út, hogy ha megunom, félbe-szerbe hagyhatom, igazából kísért is a gondolat, hogy megnézzem, akkor újra kisarkosodik-e ez a magamra szűken szabott kis világ.  (Mellékszál off)

A sztrapacska elfogyasztását követő emelkedett légkörben csendesen dalra fakadtam, sajnos még tizenéves koromban belémragadt az idióta szövegváltozat, hogy régi mániám tankkal áthajtani Románián, próbáltam költői vénám mélyéből előcsalogatni egy, a mai állapotokhoz jobban passzoló verziót, hogy régi mániám politikai menedékjogot kérni Romániában, de ez a család egyöntetű véleménye szerint prozódiailag nem volt száz százalékos, habár a mögöttes filozófia mindenképpen figyelemre méltó.