Azt mondja, "ez nagy vers". Mondjuk, igaza van, de ilyenből hat tucatért ad a MÉH egy fillért, pont feleannyit, mintha nem koszoltam volna vele össze a papírt. Erről jut eszembe egy napra pont három éve írt szövegem: 

"Egy nagy közönségtalálkozóra vágyom, ahol mindenki ott van, aki szereti a verseimet, vagy   – annak folytán, hogy nem ismer – engemet, de ezen a közönségtalálkozón én nem vennék részt, egyfelől mert nem vagyok közönség, másfelől meg mert nem vagyok kíváncsi a közönségre, ugyanis az emberekből áll, akiknek problémái, betegségei, vannak, amikkel nem vágyom együttérezni, továbbá kérdeznek, összefoglalnak, sejtetnek és vájkálnak, óhatatlanul rátérnek a lábméretemre, a kedvenc paszulyreceptemre, múltbéli és jelen aljasságaimra, ítélnek, felmérnek, kiforgatnak és erre nekem semmi szükségem nincsen, tekintve, hogy ha érdekelne a közönség, akkor nem írnék verseket, hanem elmennék mindenféle emberek közé társalogni, de azért a nagy közönségtalálkozót csak meg kellene tartani, arról szívesen néznék meg mozgókép-felvételeket, hallgatnám meg a fontolt és hurgya véleményeket rólam, jellememről, és ha lenne ilyen: a verseimről, és remekül aludnék utána." 

Komolyan nem számítottam arra, hogy hátralépésemmel totális szociális vákuumba esem, de – tudván, hogy ezért csakis én vagyok a hibás – valahogy azért elkezelgetem a dolgot, ha nem is könnyedén. Időnként még fel-fel kell köhögnöm a belémrohadni készülő gondolat, hogy tegye teherbe magát az olvasóközönség és szüljön ráspolyt, de ha megvagyok vele, sikerrel süppedek vissza a komoly, idősember-létbe, felkelek délben, egyig kávézom, cigizem a konyhában, beszélgetek a nejjel, megfürödöm, megeszem az ebédkét, olvasok egy kicsit, majd szunyókálok este hatig, megint nejezgetek, konyhászom, nézem az ablakon át az üres gangot, utána valami filmet vagy sorozatot teszek be amivel elvagyok hajnali kettőig, akkor megint pár óra regényolvasás jön, aztán beburkolózom a paplanomba délig.