Eljött a perc, amikor már tudtam, hogy a világegyetem hamarost elsötétül, az emberi kapcsolataim folyékonnyá váltak, de erről rajtam kívül senki nem tudott, nem szerzett, de főképpen, nem akart tudomást szerezni. A világ látszólag és hallhatólag a maga unott rendjében zakatolt, csak az a kis csavar az agyamban, az tudta, el kell készüljek a legrosszabbra, noszogatott a remény, hogy ki és el lehet kerülni, s akkor mozgásba lendültem, a mikrohullámok gyilkos generátorát kétfelől támadó rádióhullámokkal kényszerítettem türelemre, a kőkorongban felhalmozott, porított magvak közé erőszakolt, oldott kővel együtt hevített holt embriók szövedéke már itta magába a zúzdákba lökött, s sejtjeitől megfosztott ellipszoidok izzadmányába hajított, a százhektáros nevelőtelepek katonás rendjéből kiszakított, anyaságot, apaságot soha meg nem ismerhető, lágy hajlatú piramisok és ízekre cincált vörös meg fehér gömbök tömegét. Az elkerülhetetlen közelített, s én remegő kézzel, de acélos elszánással rászórtam egy csapott evőkanál kristálycukrot, s betettem 2 percre a mikróba, óh, irgalom atyja, ne hagyj el!