Meglassúodott az idő. De én még jobban, hát nekem vágtatni látszik, ha tudom is, amit tudok. Neki könnyű, magában van, én viszont vonszolom a sűrű, tömött múltat is, s ha csak a magamét, hát nem is említeném.

Előttem az idő, dübörgő patája veri arcomba a port, prüszkölök. Megállni se tudok, mert minden szusszanásnál saját erőre kap a málha, mintha kerekeket növesztene hirtelen, göngyöli karikába a köztünk feszülő kötelet, ki tudja mi céllal, bár ahogy a múltat tudom, sok kegyelmes tett nem várható tőle. Ugyanakkor már fáj a lábom, a nyakam, s a fejemmel sincsen minden rendben, hogy egykor ésszel és szóval magam mögé tudtam állítani, akit kellett, de ma már csak észben és erőben találom a bármerre kiutat, igazából erőn értem az erőszakot, mit pedig magam művelni már se képességem, se lehetőségem. A hajlandóság az ehhez kevés, az erő igénylésének lehetősége annál van, aki személyesen is képes használni.

De sajnos vonszom azt a sötét múltat, ami nem csak hátrairányba, de oldalt is, karéjban terpeszkedik amerre nézek, a következmények kapaszkodnak átvághatatlan kacsaikkal beléje, és bizony szörnyűségesek. Hát inkább nem teremtenék újabb múltat. Rjepin ecsetjére kívánkozóan vetem a hámot mellemre, homlokomra, s igyekszem az idő nyomában a volt elől, bár ha csak ennyi volna, meg is tartanám, de vannak a lelkesek, hátra se nézve, múltról nem is tudva rohannak, nem félnek, erővel, duzzadó erővel kergetik az időt, s nem kétlem, utol is érik, egyike-másika már ott is van, diadalmasan üvölt, mellével szakítva a célszalagot kitárt karokkal robban át rajta a múltba, na tessék, ennyivel is nehezebb lett húzni, s a többi ostoba is szalad, nem látja, nem tudja, hova ér amikor odaér, hova ér, ahol soha még győztest önnön magán kívül nem hirdetett senki, mert hát a holtak általában elég nemtörődöm mód viszonyulnak az ilyen versenyekhez.

Talán meg kéne lelni a forszát az idő felgyorsításának, hogy a lelkes idiótáknak nehezebb legyen a dolga. Fizikusnak kellett volna állnom.