Török Monika kitett egy képet a gyerekeiről. A két baba hanyatt fekszik és egy-egy levéllel (grafika) letakarva az ágyékuk. Most várom Parászka Boróka vérvád-cikkét, amelyben felteszi a kérdést, vajon mi förtelmesség lehet ezeknek a gyerekeknek a nemi szerve helyén, és hogy Monika azonnal jelenjék meg a vésztörvényszék előtt számot adni arról, mennyiben is befolyásolta a kicsik altesti morfológiáját, hogy nem ő szülte, hanem egy szovjet utódállam gyanús gyártástechnológiáját alkalmazva hozatta létre őket.

Nem sikerült nőnek születnem, ezért aztán nehéz magamat harcos, egybites feministaként pozicionálni, de rajta vagyok. Például extrém gondolataim vannak az emberi szervek árusításáról. Már hogy kinek mi köze hozzá, hogy a bal vesémet kinek, mennyiért adom el. És hogy adott esetben kitől, mennyiért veszem. Ahogy mi, az elvek harcosai mondjuk, az én testem, senki ne szóljon bele, mit teszek vele. Az emberek nem egyenlőek. Ki ezért, ki azért szegényebb, gazdagabb, okosabb, butább, egészségesebb, betegebb. A gazdag tud venni vesét és mellbimbót, a szegény meg krumplit a veséje árából. Persze egy ilyen liberalizáció súlyos csapást mérne a szervkereskedelemre, mert ki a franc venne szétszerelt emberből valót, amikor vehet egyenesen a forrástól is. Na jó, vékonybelet, tüdőt és szívet nem, abból továbbra is csak a sötét sikátorban leütött szerencsétlenek alkatrésze áll rendelkezésre, de nem lehet egy csapásra megoldani mindent. 

Aztán itt van a bérapaság. Ami legális. Ez nem annyira feminista, de amióta vannak spermabankok, minden rendes egyetemista rendszeresen elzarándokol pénzért maszturbálni a kapitalistához, aki aztán drágán árusítja a kis fürgöncöket. Mi ezzel a gond? Kétmilliárd férfi vesztegeti el ezt a kelendő árucikket naponta a papírzsepijébe. Az nem tömeggyilkosság? Azt nem tudom, van-e petebank is, ahol a sanyarúbb sorsú leányok és asszonyok friss petesejtjeit nyerik ki a doktorok a vállakozóktól fabatkákért, hogy továbbadják aranyárban, de ha nincs, érdemes lenne indítani ilyen üzletet. Aztán jön a vevő, vásárol a két intézmény termékeiből összegerjesztett zigótát, felhelyezteti magának és nincs több siránkozás, hogy nem lehet gyereke. 

Miért ugat bele az állam, hogy mire használom a testemet? Ha éppen van ráérő kilenc hónapom, hadd hordjam már ki annak a kölkét, akiét csak akarom. Miért szól bele bárki, pláne a törvény, hogy ezért pénzt kérek? Bazmeg, állam, nekem nincs pénzem, de kéne! Tessél engemet kistaférozni három szoba hall összkomfort plusz feltétel nélküli alapjövedelemmel, és máris elállok attól, hogy kilenc hónapig csak háton tudjak feküdni. Az én testem, ahogy mi, feministák mondjuk. 

Hogy ezzel vissza lehet élni és thai rabszolgalányok ezrei fekszenek szűk priccsekre schlichtoltan nyögve a nemakart terhesség kínjait? Hát igen, ezzel vissza lehet élni, és bizonnyal vannak akik meg is teszik. Mint ahogy bármivel is. Nagy jóság lenne, ha az államok többet zargatnák a szerv- és emberkereskedőket, és kevesebbet a testüket önként bérbe- vagy alkatrészüket örökbe adókat. Ja, hogy ezeket könnyebb megfogni, mi? Meg nem is lőnek vissza. És kenőpénzt sem adnak.