Szárnyaló ifjúkoromban – ez alatt értendő a tízévesség –, sokszor hallgattam a Petőfi Rádiót, és abban a szocialista zeneszabadosság csimborasszójaként (amiről akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen Csimborasszó), Herb Alpert zenekarát, szegény muzsikus nevét képzetlen agyam nem tudta befogadni és Hörp Albertként rögzítette, mert annak mégis volt értelme.

Hallgatom a neten a rádiót, megszólal a Have I Right, én meg fogom magam és mert ezt terveztem a szám elindulása előtt, kimegyek a szobából a konyhába, ott hagyom az egyik kedvenc számomat, nem gond, akármikor meghallgathatom, akár meg is nézhetem a klipet, mindig minden azonnal rendelkezésünkre áll, semmire se kell várni, vágyakozni, a szórakozás elvesztette ünnep jellegét, alapfunkcióvá silányult, rémes.

Azt mondja a guru, aki egy girhes macskából is tudott önálló netszemélyiséget gyártani, hogy időnként emlékeztetni kell a népet arra, hogy ez a blog létezik, különben a sok gondjuk miatt elfeledkeznek róla, hogy idekattintsanak. Én meg gondoltam, hogy nem, nekem bőven elég szellemi magasugrás, hogy én magam ne feledkezzem meg róla. Különben is, itt szórakozni lehet, aki erre vágyik, idejön, aki meg tévét akar nézni, odamegy. Van RSS, használja, aki magától nem tudja megjegyezni, hogy minden nap van poszt.

A Hatos csatorna nevű hatos csatorna adásában Zelk Zoltánról beszélgettek, és ezt igen jól tették, remélem, hogy a mai nagy költők, a szabadvers prófétái hallgatták, plusz hogy sietve levettek a polcukról egy Zelk darabot és egy Füst kötetet is, ma éccaka belemélyednek és a két nagy költő hatására szépen elmennek nyelvtant tanítani és soha, de soha nem fognak újra a köcsögduda pengetésihez.

A szellemileg koncentráltabb olvasók számára újranyitom ezt a blogot, korántsem ígérve, hogy irodalmi értékű mélyrehatást fogok benne eszközölni, mert leginkább  magamról fogok írni, mely téma tapasztalataim szerint számomra igen érdekes és kiemelt fontossággal bíró, s mint ilyenhez kapcsolódót, örömmel veszem részükről a komment szekcióban indított társalgási kísérleteket.

Reggeli tizenegykor azzal lepett meg a nej, hogy mikor összegyógyult szemzettel kitámolyogtam a konyhába, felragyogott és boldog névnapot kívánt, valamint sietősen érdeklődött afelől, hogy milyen reggelit szeretnék enni, mire lerogytam a vele szembeni székre és a paprikáskrumplit jelöltem meg ünnepi étek gyanánt, majd elfogyasztottam három kávét két cigarettával és kimenekültem az addigra izzó sürgéssel bizsergő konyhából, korántsem azért, hogy megússzam a krumplipucolást, viszont így nem kellett félkómában krumplit pucolnom, aminek szerintem a krumpli is nagyon örülhetett. Picit pihengettem a számítógép előtt, és Ravel pavanéját hallgatva lassú özönléssel elküldtem a kurva anyjába mind a négyszáz fészbúkbeli olvasómat, aztán kéjpaprikáskrumpli-zabálást rendeztem és bensőséges, este hétig terjedő délutáni alvással ünnepeltem magamat, mit követően újra konyhairánt rogyadoztam, hol is minden gyermekem és az apróbbik neje vártak mosollyal, kávéval és kocsmairányú invitációkkal, mitől is érzelmi felindulás okán közel térdig kezdtem gázolni a humanizmus mocsarában, mely attitűdöm a külvilág számára leginkább a pincérpopulációval kapcsolatos viselkedésemben mutatkozott meg, én persze  éreztem, hogy a dolog nem ennyire helyiérdekű, hogy lelkem rezdülései a világ egész egyetemét formálták gömbölydedebbé, kivéve persze a Nemzeti Közszolgálatit, amin még én se lehetek képes segíteni.

Tehát nem a sör, nem az az oka mindennek. Általában nem szoktak engem szeretni a pincérek, de ahogy ma spontán összegyűlt nálunk a család és ettől elúrhodott rajtam az emberszeretet ördöge, amikor leültünk a kocsma asztalához, nem kezdtem el nevelni a pincért, hanem viselkedésemben a jelesebb amerikai életmódtanácsadók ösztönző és önbizalomerősítő metódusai szerint igyekeztem éreztetni vele, hogy velem egy fajba tartozó, azonos értékű egyednek tartom, így aztán amikor elkövettem azt a hibát, hogy beüzentem a séfnek, hogy a hagymás törtkrumpliba 20%-kal kevesebb kacsazsír is bőven elegendő, s a gyermekeim felhívták a figyelmemet, hogy ez negatív kritikának minősül, tehát eltértem az eredeti céliránytól, visszarendeltem színem elé az elinalni vágyó humán erőforrást, és elmagyaráztam neki, hogy az étel összes többi alkotóeleme remek volt, kifogástalan, finom, kiváló, jó, ízletes, elsőrendű, úgyhogy szaladjon vissza a konyhába, és az előző megjegyzésem hatására önakasztásra vetemedő szakácsot emelje le a húskampóról, s énekeljen neki jászsági népdalokat, láthatóan és érthetően feloldódtak benne a pszichés görcsök.

Egy napra ennyi jótétemény nyújtását elegendőnek is éreztem, a nejem jelezte is, hogy az univerzum pozitívságfaktora érezhető mértékben növekedett, a globális felmelegedés mintha falnak rohant volna, torpant meg, s láttam ennek tudományos bizonyítékát is abban, hogy a nagyobbik fiamról lekívánta a kabátot, mely felvételét pár órával előbb még összcsaládilag tartottuk túlzásnak, de sajnos az univerz repedéseinek összezárulása még a kabát ellenére se ért annyit, hogy az Oktogon sarkán basszusgitározó fiatalember által szolgáltatott kis éji zene hangjaira táncra keljen velem, mert az univerzummal szemben az ő ízületeinek állapotára a harmincöt év alatt összehalmozódott hűséges szerelmem sincs gyógyhatással, ennyit arról, hogy mennyit ér a szerelem, mikor bezzeg egy unikum és három korsó sör gyakorlatilag elegendő arra, hogy meggátoljam az Armageddont, ami eddig köztudomásúlag csak a Brúszvillisznek sikerült előttem.

Ajánlott irodalom: Vavyan Fable: Mesemaraton

Aláfestő zene: Ravel: Pavane pour une infante defunte

Bénult, beteg test. A betegség fáj, a bénaság nem, együtt a kettő viszont egészen különleges. Mi múljék el? Melyik, ha csak az egyik választható, bár igazán egyik se, senki nem kínálja fel a választást, enyhülést csak az öntudattalanság ad, de az nem tölti ki az egész napot, és ha kitöltené, ugyan miben különbözne az a haláltól? Peckes lépted meglassúdott, veres tollad fejed búbján megfakult, elfelejt a széles világ, darumadár, szürke múlt.

Bénult, beteg gondolatok. Egyhelyben állnak, és a kívánságok erdejében már nem is találják önmagukat, a bénult csak a szemével kereshet, befelé néz, ahol mást se talál mint tályogokat, vöröslő, lüktető semmicsomókat, enyhülést csak az alvás hozhat, de ott van az ébren töltött órák iszonyata, a menekülés lehetetlensége, a megtalálás képtelensége, a jó és rossz tudásának hiánya, nem mert nem lehetne, hanem mert a betegség csak önmagára tud fókuszálni, ami kívüle van, az lényegtelen. Nyugovóra tér az Alföld, elszálltak az ifjak, és a nyár után szürke felhő fűre fekszik, mint a fáradt utcalány.

Hol és honnan a felszabadulás? Kívülről kell jönnie, kéretlen, mert kérni ugyan kitől, és ugyan kicsoda, a betegségbe zárt test és elme számára nincs külső erő, s ha nem látszik rajta a szenvedés, a felszínes, jótét lelkek csendben kikerülik, igen, a jótét lelkek felszínesek, csak rosszat és jót látnak, a maguk jóját, rosszát, nem a betegét, meg se hallják a sikolyt. Ferde napfény hazug tüzén sekély vizek semmi fodra lángra kap, daruszínű felleg alatt kontraverzált  áradat.

Hogy én milyen vicces gyerek voltam, amíg éltem, ahogy visszagondolok, szinte kedvem kerekedik feltámadni, de sajnos nem mutatkozik rá össztársadalmi igény, valójában résztársadalmi se, sebaj, végtére is vagyunk itt halottak elegen, jól ellenénk egymással, ha egyáltalán tudomást vennénk róla, hogy nem csak mi vagyunk ebben a lehetetlen állapotban.  Még érzem a hatásokat, de egyre kevésbé. Elkeverednek a múltban, lanyhulnak az érzések, fogynak az okok, de egyre kevesebb a jó hatás, és ez az egész keveréket rontja, de hát nem tőlem függ, csak kívánhatnék mást, ha még volna mód kívánni és nem csak elviselni, eltűrni, mint erdőnek a savas esőt, igaz, a gombákat nem zavarja, de hát nem lehet csakis gombának lenni, ha egyszer egész erdő voltál. Vagy mégis? A szabadság útja az eső, növekvés, szóródás, elbújás – és újra eső, emlékezve az előző magamra, mert ugyanaz, semmi bonyolultság, csak érthető, elfogadott ciklusok. Mennyi minden elviharzott, álomképem, víg járásom elveszett, télbe fúltak, égbe tűntek darvak és az emberek.

Sárbaszökkent a kedvem. Meg a cipőm. Két pár cipőm is van, ez a trasnyábbik, a másikat kiöltözős alkalmakra tartogatom, annak piros a bélése, ki tudja miért. A szép középkorban piros sarkú cipőt csak a nagyurak viselhettek, és mivel ők se voltak sokkal okosabbak a maiaknál, egyre magasabb sarkakat ácsoltattak a cipőjükre, hogy még urabbnak lássa őket a nép. Na, így találták fel a magas sarkú cipőt. Az enyém viszont most effektíve trutymóbarna, mert a járdakátyú, amibe belecsobbantam nem egy, hanem hét centiméteres volt. És most cuffog. Felemelem a lábam, azt mondja: fszííííp, leteszem, azt mondja: flosszap. Ezt sokszor ismétlem, mert a gyaloglás nem tréfadolog, azt nem lehet abbahagyni, illetve lehet, de akkor egyfelől nem jutok el sehova, másfelől meg a nyolc fokos sárba pácolt lábam először elérzéketlenülne, aztán meg törne a bokám elfele, hogy nem érzem merre mozog. Így aztán inkább gyalogolok, a mellettem elhaladók fejében felpörög az automata, és őrült mód kotorász a katalógusban, hogy mit is hallott mostan.

Sok zoknim van. Most épp 31 darab. És mind egyforma kínai-sztájl, fekete, közepesen bordás ruhadarabok, már évek óta nem nyivákoltam, hogy valamelyiknek párja veszett volna, mert ha éppen egynek nem jutott, akkor a következő mosásra vagy utánaveszett a szerető másik darab, vagy visszacsámborgott az elkószálásból a hiányzó, és a fiókban helyreállt a világ gömbölysége. Azt nem mondom, hogy azért vannak csak fekete cipőim, mert a zoknijaim is feketék vagy viszont, egyszerűen így alakult, öltönyt is csak feketét használok, kiöregedtem a színpompásabb, nyáriasabb viseletből, de hamarost kirúgok a hámból és veszek szürke öltönyt, mert mondén életet készülök élni, és akkor lesznek majd szép szürke zoknijaim is. Sok egyforma.

Most azon töprengek, hogy ezzel a kutyaszájából kihúzottnak kinézővel mi légyen. Első ránézésre ki kell dobni, nincs mese. Sokadikra is. Valódi, újpesti sár, tisztességgel beledolgozva az anyagba, ez meghalt, vége. És akkor most van 30 zoknim. Az élet szép. A cipő viszont tisztítható, sajnos. Nemszeretem munka, de mit lehet tenni, csak az egyikkel léptem lukba, emiatt most nem fogok visszamenni, különben is, még magammal se tudnám elfogadtatni, hogy direkt ilyen színű és állagú a cipőm. Meg nadrágom sincs ehhez az árnyalathoz. Fiatalkori emlékeim szerint a sár megszáradván magától lepotyog a cipőről, de már öreg vagyok, tehát első menet a langyos víz, vileda. A negyedik is. Aztán az elejét kitömöm propagandával, reggelig hadd száradjon. Reggel jön takanéni. Szépen elöl hagyom a két korpuszt, s reménykedem takanéni áldott meglátásaiban, acélos akaratában és szorgos kezeiben. Ha csalatkoznék, előléptetem napihasználóssá a piros bélésűt, és elmegyek venni újat, glasszénak.

Nincs a teremtésben vesztes, csak én.

Nem szabad 5 óra 32 percet aludni. Igazából nem tudom, mi a pontos tolerancia – gyengébbek kedvéért, tudományfüggően szigma vagy delta –, és hogy a függvény csúcsa-e az 5 óra 32 perc, de első közelítésben fogadjuk el. A tény, hogy ma reggel 11-kor 5 óra 32 perc alvás után úgy ébredtem, hogy ki kellett fújnom az orrom, és szúrt a jobb szemem. Az előbbi igen aggasztó, mert már vagy tíz éve nem taknyosodtam el, és fogalmam se volt, merre rejtegeti a nejem a vészhelyzeti zsebkendőket. A másik még kellemetlenebb volt, mert annyira fájt, hogy nem tudtam koncentráltan nézni, továbbá folyamatosan monoton romlott a só-víz háztartásom egyensúlya, plusz maszatos lett a pofám a könnyes szemem folyamatos dörgöléstől. A zsebkendő-kérés persze azonnal lebuktatott, és mint minden esetben, amikor halálomon vagyok, a nej azonnali gyógykezelésben tör ki, jelen esetben két darab coldrex tablettát hozott, hogy vegyem be. Ezzel nem szokott gondom lenni, mert a felsőbb erő megnyugtatására akár marokszám szedek olyan tablettákat, melyekben hatóanyagnak nyoma sincs, csak kicsit sajnálom rá a pénzt, illetve nem is, mert a nejt ez megnyugtatja, és tudjátok feleim, egy kisimult arcú nőnél, aki tudja, hogy megoldotta a férj egészségügyi gondjait, egyszerűen nincs kellemesebb dolog egy háztartásban, főleg ha ezzel elérjük, hogy ne főzzön kamillateát. Mindenesetre bevettem a színpompás gipszkészítményt, az előírt szabályok szerint kitátottam a számat és játszi pillangószárnyként csapongtattam a nyelvem, míg a nej értően ellenőrizte az ő tekintetével, hogy tényleg a gyomromban és nem a szájüregem eldugott kavernáiban rejtőznek a tabletták.

Ezt követően a fontosabb probléma megoldásához láttam, és lefeküdtem a díványra, mert annyit én is tudok a modern orvoslás kimagasló eredményeiről, hogy alvás közben egyszerűen nem fáj semmi. Így aztán aludtam további 2 óra 11 percet, s felébredésem után észleltem, hogy már nem fáj a szemem. Tehát a delta (szigma) mindenképpen kisebb-egyenlő ennél, de mint biztonsági határt javaslom tartani a minimum 7 óra 43 perces alvási periódust a kötőhártya-gyulladástól vagy egyéb eredetű szemszúrástól rettegőknek.

Még elalvásom előtt, de már a coldrex bevételét követően elhangzott javaslatot, miszerint vegyek fel melegítőt, ténylegesen javaslatként értelmeztem, de tévedtem. Amikor délután a nej megjelent újabb két coldrex-szel, s figyelmen kívül hagyta, hogy ma már keményen begyógyszereztem magam mint ő is láthatta, és ha lehet, szeretném elkerülni a coldrex-függőséget, mert biztos lecsuknának, ha sörétes puskával őgyelegnék éjszakánként a gyógyszertárak környékén, és újfent felügyelte, ahogy lenyelem a placebót, majd rákérdezett a melegítő témára. Jeleztem, hogy megértettem az aggodalmát, és amióta felvetette ezt a kérdést, kettőzött buzgalommal növesztem a szőrt a lábamon, de ez nem volt elég neki, mert szűklátókörű az alternatív orvoslás eszmekörében. Úgyhogy közölte, hogy vagy megmackósodom, vagy felköltözöm az emeletre, ahol fűtünk, ekképpen meleg van. Nem szeretem az ilyet, hozzászoktam az egyértelmű direktívákhoz, ő kiadja ezeket, én végrehajtom, kiabálom hozzá az előírt jelszavakat és lengetem a zászlót. Így visszadobtam rá a döntés terhét. Most talpig melegítőben ülök a gépnél és élvezem a tünetmentes életet.

A nej általában este 9 körül tér nyugovóra, de kábé biztos vagyok abban, hogy ma később megy lefeküdni, mert hivatalosan is értesített arról, hogy a következő coldrex adagot 11-kor kell bevegyem, és olyan isten nincsen, hogy hagyja, hogy az életem kockáztassam ennek elmulasztásával.
Nagy szerencse, hogy a coldrex feltalálói engedélyezik az este 11 órától reggel 8-ig tartó ágynyugalmat.

Lassan és megfontoltan átállok a Facebookról erre a felületre, itt ugyanis ha az olvasó meg akar találni, ide kell kattintson. A Facebook a saját elképzelései szerint mutatja meg az ismerősöknek, hogy épp közöltem-e új szöveget, és a dolog természetéből fakadóan ha épp nem tolja az illető orra alá, annak eszébe se jut benézni az oldalamra. Természetesen örömmel veszem, ha valaki hozzászól a bejegyzéseimhez, vagy megosztja valahol. Ha ilyesmi sokáig nem következik be, akkor ezt is, itt is hagyom majd a francba.

Innen szépen töröltem a 2012 óta feltett anyagokat, nem kár értük, akinek meg mindenképpen az a perverziója, hogy az én verseimet olvassa, az szépen elmegy a könyvtárba vagy a könyvesboltba.

Nyitni kellene a Váci utcában egy látvány-mészárszéket. Ilyen volt-ilyen lesz. Helyes malackák röfögnének, szelíd bocik kérődznének az egyik kirakatban, a másikban meg állna egy böszme drabális egy fejszével és hasítaná ketté az agyakat. És lenne persze egy jóseggű miniszoknyás is anyányi mellekkel, aki kedves riszálással tisztítaná minden eksön után a kirakatot, bent meg apró, és gonosz tekintetű nénik dolgoznák fel a húsárut.

A kuporiak meg tizedáron fogyaszthatnának a harmadik kirakatban húst, kolbászt, hurkát, és egy a háromhoz arányban halhatnának látványos halált a belekevert sztrichnintől.

Békesség a világon a jószándékú embereknek, ámen!