Az éjszaka vége felé felötlött bennem, hogy a hajnal végefelére kalandtúrát irányozott elő nekem a lelkem harmattya. Hogy menjünk piacra. Nagyon fontos, hogy ilyen programajánlat esetén az ébredési határidőre vagy rendesen legyek kialudott, vagy teljesen éber, mert a nej kímélésiből nem ébreszt, ha tudja, csak egy-két órát aludtam, viszont ellentételezésként szolid, ám egész hétvégés mosolyszünetet tart. Tehát lefeküdtem, és igyekeztem nagyon gyorsan aludni.

Eljött a perc, amikor már tudtam, hogy a világegyetem hamarost elsötétül, az emberi kapcsolataim folyékonnyá váltak, de erről rajtam kívül senki nem tudott, nem szerzett, de főképpen, nem akart tudomást szerezni. A világ látszólag és hallhatólag a maga unott rendjében zakatolt, csak az a kis csavar az agyamban, az tudta, el kell készüljek a legrosszabbra, noszogatott a remény, hogy ki és el lehet kerülni, s akkor mozgásba lendültem, a mikrohullámok gyilkos generátorát kétfelől támadó rádióhullámokkal kényszerítettem türelemre, a kőkorongban felhalmozott, porított magvak közé erőszakolt, oldott kővel együtt hevített holt embriók szövedéke már itta magába a zúzdákba lökött, s sejtjeitől megfosztott ellipszoidok izzadmányába hajított, a százhektáros nevelőtelepek katonás rendjéből kiszakított, anyaságot, apaságot soha meg nem ismerhető, lágy hajlatú piramisok és ízekre cincált vörös meg fehér gömbök tömegét. Az elkerülhetetlen közelített, s én remegő kézzel, de acélos elszánással rászórtam egy csapott evőkanál kristálycukrot, s betettem 2 percre a mikróba, óh, irgalom atyja, ne hagyj el!

 Annyiféle étel van, csak hát egyre ízetlenebbek. A fentiek például külön-külön teljesen.

Megfeneklettem. Ez már több mint gyanú, bár még nem bizonyosság. Mindenesetre csúnyán karistolja a hátamat a durva, kövecses iszap, még szerencse, hogy itt nincsen dagály, itt csak ez a híg, egynemű posvány van, a fejem épp ki tudom belőle tartani, még csak szellő se borzolja vizet, de ez a rohadt aljzat, ez mozog.

Tegnap effektíve költőre ittam magam, ami rég nem fordult elő velem, gyakorlatilag a teljes költői pályasétálásom alatt nem ittam összesen hét korsó sört, ellenben tegnap öttől éjfélig, így visszaszámolva az óránként egy korsó nem is hangzik olyan súlyosnak. Mindenesetre, amikor hazaértem, biztosnak tudtam, hogy hajnalban nem fogok én lemenni a sarki virágoshoz, hogy csokorral lepjem meg a nejt, úgyhogy vers született, olyan, amilyen, végülis mindegy, kettőnkön kívül a kutya nem fogja látni.

Ennek a képnek semmi köze a poszthoz, de olvastam, hogy seggel-csöccsel bármit el lehet adni, a magaméról viszont ezt akkor se hiszem el, ha mindenki, aki akar tőlem valamit, keményen bizonygatja.

Az üzlettársam megetette a parkolóórát 12:06-ig. 12:11-kor cédulázva találtuk a járgányt. Dühöngött és betette a mikuláscsomagot a többi közé. Mondom neki, hogy szemlélje a kérdést onnan, hogy őt megvárja a repülő, ha netán késne, míg a parkolóőrnek a villamos után is futnia kell, mert az ő társadalmi pozíciójában minden villamos annyira utolsó, hogy utána több már soha nem jön.

A borscs az egy céklaleves, tehát lila a színe. A lila színű leves pedig gyerekkortól tudott, hogy hideg meggyleves, a cékla pedig savanyúság, ezért a jóérzésű magyar felnőtt borscsot csak csukott szemmel eszik, örömére a jelentősebb vegytisztítói hálózatoknak. Persze lehet rajta javítani, ha a dolgozó nem keveri el benne a tejfölt, mert akkor szép marad. Fontos, hogy az ember ne csak úgy belehajigálja a zöldségeket a lébe, hanem előtte ritka olajon, bömbölő nagy lángon megfuttassa. Az íze kedvéért. Ilyen "nemnézekrá" étel még a pacalpörkölt, amit egyszer ettem életemben, katonakoromban Pápán valami városszéli lepukkantban, máig emlékszem rá, milyen fölséges volt, de a kinézete miatt azóta se kísérleteztem vele, lássuk be, ezernyi étel van, ami legalább olyan jó plusz gusztusos is.

A fiatalokat tüntetőleg nem érdekli, hogy mi milyen bölcsek és tapasztaltak vagyunk, ez úgy tűnik, egyike a kevés, tökéletesen örökíthető tulajdonságnak.

A férfiember genetikája úgy van összerakva, hogy féljek a bogaraktól. A bogarak például mindenféle sötét helyeken laknak, motoszkálnak, zsezsegnek, aztán éjjel kijönnek onnan, bemásznak a férfi fülén keresztül az agyába és ott bandáznak, meg van olyan, amelyik az orrba mászik bele és a szem mögött lepetéz, aztán hazamegy káposztát főzni, de a többsége simán csak ellepi az embert éccaka, aki ha véletlenül megfogja, akkor ide-oda rohangál a markában, ami majdnem annyira undorító, mint amikor sikerül papuccsal szétlapítani, és akkor rendes vér helyett valami fehér vagy sárga trutymót fröcsköl az undormány teste, plusz csápjaik vannak meg szőrös lábaik és apokaliptikus terveik az emberiség, ezen belül kiemelten a férfiak, s célzottan az én megsemmisítésemre.