Azt kéri a barátom, meséljek, mi történt velem ma. Aztán megsértődik, hogy írom, semmi. Rutin van ugyanis. Ébredek délben, eszem, téblábolok, olvasok, alszom, ébredek este, sorozatot nézek, fordítok, elmosogatok, hogy hajnalra a nejnek legyen rendes a konyhája, aztán lefekszem, hogy délben ébredhessek.

Hallom, hogy a Tarlós Pipinek sikerült pártucat gyerek érettségiét elcseszni, hogy már megint felgyújtott egy metrószerelvényt, ezért a kölkök öltöny-nyakkendőben rohantak zokogva versenyt a lakkcipő-rakottszoknya válogatottal hajnalban, de persze az ilyesmik nem fogják zavarni a főváros értelemdús lakosságát, hogy jövőre megint egy Fideszes tömeggyilkost válasszanak főpolgármesternek, és akkor még a KDNP-nek vannak fenntartásai az LBGMQWFUKZ közösséggel szemben, és külön Semjén Zsolt.

Ügyek nem mint egykori magyar vezér, mert akkor nagybetűvel írtam volna, hanem mint dolgok. Csak a tisztánlátás kedvéért, ad notam izé meg ilyenek. A kis kereteseket most, hogy összesen maradt 3 olvasóm, lehagyom, mert ha sokáig idegesítem őket, még ők is elmaradnak. Fényképet se teszek, mert ma lusta vagyok.

A nyák napja. Meg a kézzel rajzoltaké is, de nekik azért kevesebb figyelem jár mióta a Guttenberg háziasította az addig csak vadon termő betűket, pedig nekik se köszönhetünk kevesebbet, ők is a mi teremtőink, nélkülük még mindig kőbaltával zúznánk be egymás fejét, no nézd, miket nem mondok, hiszen...

A nej és a nagyobbik gyerek épp a kész sztrapacskát suvasztották be a sütőbe, amikor első álmomból felserkenve kitámolyogtam konyhába, hol is lerogytam a székemre és elhaló szemöldökmozdulatokkal mutogattam a kávéspoharam felé, mire a gyerek abbahagyta a sütő töltését és főzött nekem gyorsan fekete levest, majd nekiállt a sztrapacskaügyi hulladék szemétládába való gyömöszölésének, mint tudjuk, a szemetes olyan, hogy ha nagyon, de tényleg nagyon akarja az ember, akkor bármennyi további étel- és csomagolásmaradvány belefér, ennek ellenére javasoltam, vigye már le a kukához, rémes dolog, hogy nem elég már kitenni az ajtó elé, ahonnan a házmester gyűjtené össze, de hiába, elmúltak a szocializmus embertelen napjai, amikor még ilyen szolgáltatásokkal keserítették a bérházi lakók életét, el is indult tehát a cuccal a kölök, és azzal a felkiáltással, hogy négy perc az egész, nyitva hagyta az ajtót, és olyan gyorsan eltűnt, hogy tiltakozni se volt időnk, de amikor visszajött, nagyon megfeddtük, hogy az ő ajtóóvatlansági hibája miatt be tudott rontani hozzánk egy falka migráncs és el akarta venni a munkánkat, a nej készséggel félre is állt a mosogató elől, de se ez, se a latin szöveg magyarra fordítása nem tetszett nekik, ezért inkább megöltek minket, de a srác nem vette szívére szülei szörnyű végét, hanem a valóság teljesen ferde – szakkifejezéssel élve: Sorosista – látásmódját alkalmazva megpróbált azzal érvelni, hogy hiszen élünk, mire azonnal tromfoltam, hogy "de már elmúlt", mert nagy rajongója vagyok a Gyalog galopp című dokumentumfilmnek.

Így visszanézve, szinte szégyellem, hogy csak most fedeztem fel Juvenalis első szatíráját, olyan precízen írja le hogy mi is indított el engem a költői munka felé, lám, ezerkilencszáz éve se volt más a világ, akkor is az Áfra Jánosok, Kukorelly Endrék igyekeztek lenyomni az olvasók torkán, hogy ők tulajdonképpen költők, és bizony, akkor is sikerrel, miért mindig őket bántom, nem is tudom, talán mert az ő nevük megmaradt bennem, ellentétben a sok, senkifattya kis szipollyal, akik annak a sívó pusztaságnak szélhordta homokját képezik, melyből Sárközi Lászlók gránitmonolitjai emelkednek az ég felé. Node Juvenalis elvtársról volt szó, hogy mit is írt erről, hát tessék:

A város tele van életösztönből felmentett fiatalokkal, jönnek szembe az utcán, büszkén befeszítik azt amit adekvátabb kifejezés híján a válluknak nevezhetünk, és nem térnek ki előlem, minél fogva aztán Nurejevet megszégyenítő piruetteket kell bemutassanak a járdaszegélyen, a nej meg, akivel karonfogva sétálok, rángat és fedd, hogy miért bántom a jövő nemzedékét, s ügyet se vet szabadkozásomra, hogy csak én csak természetesen szelektálok, ha már a fizikatanáruk nem tette a tökéletesen rugalmas ütközést tárgyaló dolgozatuk értékelése során, és bevonszol a cukrászdába, előre óva intve attól, hogy érvényesítsem agg korommal járó névleges és vásárlói mivoltommal járó tényleges jogaimat, betámaszt az ajtó mögötti sarokba, ahonnan csak magamban mormogva puffoghatok, amikor az eladókisasszony mosolytalanul veti az én napsugaram lába elé a szavakat és fogdossa mezítelen kezével a tortaszeleteket, melyeket itthon aztán megeszünk, mert finomak, de én csak azokat, amelyeket oldalról nájloncsík véd, mert hogy jövök én ahhoz, hogy vadidegen bélflórát ozsonnáljam drága pénzért.

Éljen május elseje, ez nem is kérdés, miért pont ez a nap döglene meg, amikor még manapság is mindenfélére lehet használni, speciel Magyarországon a munkásosztály sikeres harcának megünneplésére éppen nem, de a gyros és a falafel legalább remekül fogy, én afféle nosztalgikus érzettől vezéreltetve ettem itthon virslit mustárral, mindkettőt a jövőnket felemésztő sorosista Ausztriából hoztam, ahol még hódolnak annak az ideológiai eltévelyedésnek, hogy virslit húsból is lehet készíteni. Desszertet viszont hazait kívántunk enni, hát fölvettem ünneplős cipőm és édes nejemmel a karomon elsétáltunk a cukrászdába.

Mindig az égbe emel a dicséret, aztán itt van a gyors zuhanás, állok a völgyben s fent a nagy égen a semmi, a kék se köszönt, csak a csend ami körbekeríti bokámat. Híg szavakon megülök míg röptet az önbecsülésem, de múlik a perc és csökken a dús dopaminfröccs dőre hatása, várom a megbizonyítottságot, de senki se áll ki szaváért értem sziklaszilárdan elkötelezve, csak önmaga által keltett termik a szó, mint az a pillanat örve alatt suttogva megírt hamulángok fútta zefír is, amely – engem is messze röpítne, ha lenne..., ha lenne.

Reggel ötkor végeztem a filmmel, s lefeküdtem, mikor meghallottam, a messzi konyhában edényekkel való zörömbölés esik, gondoltam a nej a szokottnál korábban kelt, el is indultam kifelé abbéli elképzeléssel, hogy leülök vele szemben, és addig nézek rá kévánósan hűséges kutyatekintettel, míg magától rá nem jön, hogy most megennék három tojásból lágytojást pohárban mit pirítóskenyér und paradicsom, de sajnos csak a kölkem egerészett odakint, úgyhogy sietve visszakotródtam a paplan alá.